Tanuljunk

A budapesti szlovákság asszimilációja

Szarka László történész előadása – A budapesti szlovákság asszimilációja – rendkívül fontos információforrás a történelmi tisztánlátásra törekvő, kisebbségkutatásban érdekelt nemzedékek számára. A SULINET ÖRÖKSÉGTÁR rovatában jelent meg.

_______________________

Budapest a 19. század végén a legnagyobb szlovák város, a szlovákság politikai és kultúra központja, egyes források szerint közel 80 000 szlovák vendégmunkás munkahelye. A főváros otthont adott több mint 27 000 szlováknak, egyesületeiknek, kávéházaiknak, színi előadásaiknak; a szlovák munkások cserébe felépítették például a Parlamentet.

Tisztelet a Kisebbségismereti Népfőiskola minden hallgatójának, aki feláldozza a szabad délutánját, hogy valamit megtudjon a magyarországi szlovákokról.

Arra gondoltam, hogy egy ilyen előadássorozatban érdemes beszélni az egyik leglé­nyegesebb, legfontosabb etnikai folyamatról: az asszimilációról. Arról a folyamatról, amely majd minden földi jelenségben, az egész élővilágban benne van. Tehát nem csupán az emberi társadalomban, hanem az állatvilágban, a természeti jelenségek egymásra hatásában. Arról a folyamatról, amely az egymásra hatást, az egymáshoz való hasonulást, egymás tulajdonságainak az átvételét jelenti, az egybeolvadást, a beolvadást; tehát egy sokértelmű folyamatról van szó. Valóban nem létezik etnikumok, más nemzetiségi, más nyelvű közösségek egymás mellett élése egymáshoz való igazodás, egymás tudomásul vétele nélkül.

Az Encyclopédia Britannica meghatározása szerint a társadalomban megfigyelhető asszimilációnak két alapvető nagy válfaja van. Az egyik az, amikor egy adott etnikai, vagy nemzeti társadalmon belül folyik ez az asszimiláció és szociális értelmű, tehát a fölfelé törekvés, a társadalmi migráció eredménye, amikor az alsóbb néprétegek meg­próbálnak asszimilálódni, hasonulni a felsőbbekkel. Ugyanennek előfordul a fordítottja is: a deklasszált felsőbb rétegek bizonyos esetekben a társadalmi perifériára jutnak, és ott átveszik az alsóbb rétegek, alsóbb néposztályok tulajdonságait.

Abban az esetben viszont, ha más kultúrájú társadalmakról van szó, azok egymás mellett élésében nem a társadalmi mobilizáció, a társadalmi mobilitás a meghatározó -bár, adott esetben ez is lehet, mint ahogy ezt majd az előadásban megpróbálom kifejteni – hanem egymás hagyományainak, egymás nyelvének egymás szokásainak az átvétele az, ami meghatározó tulajdonsága az asszimilációs folyamatnak.

A magyarországi szlovákság 1918 előtt egy képzelt rangsorban a második helyet foglalta el a hat országos nemzet között. A történeti Magyarországon 1910-ben, az utolsó nagy népszámlálás idején, mint tudjuk, fele részben éltek csupán magyarok: a Horvátor­szág nélküli Magyar Királyság területén 54,5% volt a magyarok aránya, de azt megelő­zően a 19. század folyamán végig kisebbségben voltak. Tehát abszolút számban keve­sebben voltak, mint a többi öt nagyobb kisebbség. Az országban rajtuk kívül több más kis létszámú kisebbség is élt. Ezek között a népességszámot tekintve a románok és a németek után a harmadik volt a szlovákság, körülbelül 2 milliós számban. Az asszimilá­ciós mutatók alapján viszont a szlovákok a második legnagyobb veszteséget szenvedték el. Az 1880 és 1980 közötti 100 éves időszakban a magyarországi etnikai szerkezet változásai azt mutatják, hogy a szlovákság 1880-1910 között összesen 752 000 fővel szaporodott. Ugyanakkor 370 000 szlovák anyanyelvű személy eltávozott az ország területéről. Tehát az 1910-es népszámlálás előtt hozzávetőleg ennyi volt a szlovákok migrációs vesztesége. A Magyarországon élő szlovákok száma mindössze 82 000 fővel gyarapodott 1880-hoz képest. A hiányzó népesség jelenti az úgynevezett asszimilációs veszteséget. Ezzel a 300 000 fővel a németek után, akik közel 500 000-es asszimilációs veszteséget szenvedtek el ebben a három évtizedben, a szlovákok a második helyen álltak. (1. sz. táblázat)

1. sz. táblázat

A magyarországi nemzetiségek száma és aránya 1910-1920

Anyanyelv 1910 % 1920 % %
Magyar 9 944 627 54,5 7 147 053 89,6 -28,1
Német 1 903 357 10,4 551 211 6,9 -71,1
Szlovák 1 946 357 10,7 141 882 1,8 -92,7
Román 2 948 186 16,1 23 760 0,3 -99,1
Rutén 464 270 2,5 1500 0,0 -99,6
Horvát 194 808 1,1 36 858 0,5 -81,1
Szerb 461 516 2,5 17 131 0,2 -96,3
Egyéb 401 412 2,2 60 748 0,7 -84,8
Összes nem magyar 8 319 906 45,5 833 090 10,4 -89,9
Mindösszesen 18 264 533 7 980 143 100,0 56,3 100,0

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat 63. és 73. kötet

 

Azóta is a szlovák és a magyar történészek egyik legkényesebb vitapontja, miből is tevődött össze ez az asszimilációs veszteség, ez a 300 000-es viszonylag nagy lélekszám egy kétmilliós társadalom esetében.

A magyar történetírásban általában a hangsúly a spontán asszimilációs folyamatokra tevődik, a szlovák történetírás pedig egy nagyobb kontextusban igyekszik tárgyalni a témát. A vérmesebb szlovák kollégák az ezeréves elnyomás egyik következményeként értékelik. A kevésbé vérmesek, akik a korabeli folyamatokat vizsgálják – mégpedig a rendelkezésre álló források alapján -, ők azt mondják, hogy ez elsősorban a korabeli magyarosító nemzetiségi politika következménye volt. Nem untatnám Önöket az egyéb­ként igen fontos részletekkel, de az egész folyamat eléggé jól nyomon követhető a számítások alapján; ennek a 300 000-es veszteségnek az egyharmada Budapestre és Budapest környékére vonatkoztatható.

2. sz. táblázat

Budapest magyar és szlovák anyanyelvű népessége 1880-1930

Év Össznépesség Szlovákok Magyarok
1880 360 551 22 226 6,2% 204 648 56,8%
1890 .491 938 27 449 5,6% 326 395 66,3%
1900 732 322 25 168 3.4% 578 458 79,0%
1910 880 374 20 359 2,3% 756 070 85,9%
1920 928 996 14011 1,5% 837 858 90,2%
1930 1 006 184 7 764 0,8% 948 950 94,3%

Forrás: Magyar Statisztikai Közlemények, Új sorozat. 42., 56., 63., 73. és 83. köt.

 

Ha megnézik ezt a másik táblát, amely a budapesti magyarok és szlovákok 1880-tól 1930-ig terjedő fejlődését mutatja be abszolút és arányszámokban, láthatják, hogy a budapesti szlovákság száma a századforduló táján még ingadozik, 22 000-től 27 000-ig. Utána 1930-ban lement egészen 7764-re és mai becsült adat szerint nem éri el a szlovák anyanyelvűek száma – akik magukat szlovák anyanyelvűeknek és nyilván, szlovák nemzetiségűnek vallják, – a 2 milliós fővárosban nem éri el az 1000 főt sem. Tehát igen egyértelmű trend mutatkozik.

Érdemes föltenni a kérdést: mi történt a budapesti szlováksággal? Kik voltak a budapesti szlovákok és milyen asszimilációs folyamatok mentek soraikban végbe? Felhívnám a figyelmüket arra, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyében sok olyan község akad, amely ma már Nagy-Budapest része, például Kerepes, Rákoskeresztúr, Rákospa­lota. Ezeket is figyelembe kell venni. Voltak egyébként példák arra, hogy abszolút számban növekedett a szlovákság ebben az 1880-tól 1930-ig terjedő periódusban. Tehát 50 évről van szó: így például Csömörön, Kerepesen, Pilisszántón, Pilisszentkereszten, Sáriban – az iskolája miatt oly nevezetessé vált Sáriban – abszolút számokban is növekedett a szlovákok száma ez alatt az 50 esztendő alatt. Voltak olyanok, mint például Péteri község, ahol 810 szlovák fő „szőrén-szálán” felszívódott és 1930-ban a szlovákok száma nulla, tehát eltűnt a szlovákság teljes mértékben. A statisztika tanúsága szerint tehát asszimilálódott.

szlovak templom rakoczi ut
A szlovák evangélikus templom a Rákóczi úton

Ezt az egészet akár számokkal való játszódásnak, egyféle számháborúnak is tekinthet­nénk. A népszámlálás tükrözi azt, hogy kinek volt bátorsága, ki óhajtotta magát regiszt­ráltatni. Aminthogy azt is tükrözheti, hogy a népszámláló mennyire volt erőszakos és mit írt be. Mindig más-más volt az adatfelvétel; mint tudjuk, a Népszámlálási Hivatal arra törekszik, hogy azonos kritériumok alapján, azonos módszerrel vegyék fel ezeket a nemzetiségi adatokat. De ez a legritkább esetben sikerül, és megjósolható, hogy a jövőben sem fog sikerülni, hiszen 2000-ben – remélhetőleg, a nemzetiségi törvény intenciójának megfelelően – maguk a magyarországi nemzetiségek is részt vehetnek a kritériumok kialakításában, részt vehetnek a számlálóbiztosok kijelölésében. Tehát Magyarországon olyan népszámlálást tudunk majd lebonyolítani 2000-ben, mint amilyet 1990-ben a szlovének csináltak. Ez esetben például olyan kérdéseket iktat be majd a Népszámlálási Hivatal, amilyet az illető kisebbség kíván. De addig is módja lesz a kisebbségeknek önszámlálásokra, hiszen a legkülönbözőbb adatfelvételi lehetőségek vannak ma már. Tulajdonképpen már ma is meg lehetne hirdetni egy-egy önszámlálást bármelyik kisebb­ség számára. Egész biztos, hogy akadna rá támogatás, pénzforrás. Egy ilyen önszámlálás számos igen érdekes adatot tudna felszínre hozni, ami hozzájárulhatna a magyarországi kisebbségek reális helyzetértékeléséhez, a legsürgősebb tennivalók megfogalmazásához.

Hát ennyit a számokról! Ha megengedik, akkor a következőkben ezektől a számoktól igazából elvonatkoztatnánk. Még annyit azért érdemes elmondani, hogy a tér, amiben a budapesti szlovákság asszimilációja történt, az egy nagyvárosból hirtelen világvárossá vált, kiterjedt vonzáskörzettel és nagyon erős vonzással rendelkező kelet-közép-európai város. A századforduló évtizedeiben Budapesten majdnem amerikai stílusú városfejlő­dés, urbanizációs folyamat ment végbe. Hiszen 1850 táján Pest-Buda egy alacsony urbanizáltsági fokú 200 000-es lélekszámú város, amely ráadásul egymástól jól elkülö­nült három részből, Pestből, Budából, és Óbudából tevődött össze. A perifériák teljesen falusi jellegűek, sőt, maga a város is falusi jellegű volt. Buda és Pest központi kerületeit leszámítva alig van emeletes épület. A közlekedése kaotikus és ha leesett az eső, akkor a kortársi leírások szerint szinte megbénult a közlekedés. Az egész város nagyon falusias, német túlsúlyú és teljesen tipikus kelet-közép-európai város volt, ahol nem egészen előzménytelenül, de mégicsak váratlanul csoda történik és megindul egy magyarországi viszonyok közt szinte hihetetlen mértékű és méretű urbanizációs folyamat. Ennek ered­ményeképpen 1850 és 1870 között a lélekszám megduplázódott és meghaladta a félmil­liót. 1870 és 1910 között pedig újabb 300 000 fővel gyarapodott a város népessége és már több, mint 800 000 lakos élt a fővárosban. Ezzel Budapest Bécs mellett a második legnagyobb városa a Monarchiának. A város ezzel a hihetetlen mértékű növekedéssel párhuzamosan nagyon gyors ütemben elmagyarosodott. És éppen ez a folyamat az, ami bennünket izgat és ezen a folyamaton belül is elsősorban a szlovákság szerepe.

A város nyilvánvalóan számtalan előnyt kínál, hiszen ez jelenti a tényleges vonzerőt. A nagyváros, mint tudjuk, túl azon, hogy munkaalkalmat, felemelkedési lehetőséget kínál, munkában való előrehaladást, kvalifikációs lehetőségeket kínál, szokásaiban, magatartásában, erkölcseiben felszabadítja az embert, sőt, időnként szabadossá teszi, hiszen el lehet bújni a városban, a nagyvárosban. A városban többé nem érvényesülnek a korábbi rokoni kapcsolatok, tehát a hagyományos erkölcsi mércék, ellenőrző pontok jóval kevésbé határozzák meg az új helyzetben szükségessé váló döntéseket. A város azonban mindenekelőtt új társadalmi teret, új társadalmi kapcsolatrendszert biztosít, ahol az egyik legfontosabb dolog, hogy az ember igyekszik úgy viselkedni, ahogy ezt a város íratlan kódexe szerint elvárják. Adott esetben például az amerikai városban vagy éppen a mai Budapesten úgy illik járni, hogy reggelente mindenki autóba ül, még akkor is, ha tudjuk, hogy metróval sokkal gyorsabban a munkahelyre juthatunk. A város autósainak többsége mégis így fog cselekedni. Ha a városban úgy szokás, akkor az ember költekezni fog és nem kímél pénzt és fáradságot, mert a város íratlan szabályai már-már kötelezővé teszik a fogyasztől magatartást. Ez a mai Budapest.

A századforduló Budapestjének íratlan, erkölcsi szabályai szerint a városban, kivált jobb körökben illett magyarul beszélni, hiszen a hirtelen nagyranőtt város a Magyar Birodalomnak, a Magyar Királyságnak volt a fővárosa, ahol a meghatározó szellemi erők mind a magyarosodást szolgálták. A magyar újságok, a magyar irodalom, a magyar művészet, a Magyar Nemzeti Múzeum, a magyar nemzeti intézmények központosultak itt, és a város levegője árasztotta magából a magyarságot, a magyar életerőt. A magyar királyi székesfőváros valóban pompázatos látványt kínált. Különösen 1896 táján, amikor az ezeréves évforduló kapcsán a városban felépültek a sugárutak, kiépült a Városliget, és valami csodaszerű képződményként megjelent a Duna partján a Parlament épülete. Egy birodalmi székhely kulisszái épültek ki és ez óhatatlanul hatással volt az itt élőkre is. Ezek a kulisszák — nevezzük így kicsit cinikusan ezt a kétségkívül hatalmas, urbani­zációs folyamatot, amely a várost valóban városiassá és várossá tette – mindenki számára kötelező magatartásmintákat sugalltak: az itt élő németek, a beköltözők – és a beköltözők között a külföldiek számára, hiszen 1870-ig a beköltözőknek a nagyobbik része, több, mint 50%-a Magyarországon kívülről jött, Ausztriából, Csehországból, Galíciából, tehát az osztrák tartományokból. Az 1870-es évek után pedig a beköltözőknek nagy része szintén nem magyar anyanyelvű volt.

Ezek között a nem magyar anyanyelvűek között a németek mellett a második helyen a szlovákok voltak. Ha megnézzük a beköltözők származási helyét, akkor azt látjuk, hogy nagyon sokan jöttek az úgynevezett felvidéki megyékből. Tehát Felvidékről – most vegyük a szót valóban csupán földrajzi értelemben, hiszen maga a. felvidék fogalom több ok miatt is problematikussá vált. Ennek a felvidéki résznek a megyéi persze különbözőek voltak. Voltak megyék, amelyek vegyes nyelvűek voltak, ahol a nyelvhatár végighaladt: Pozsony, Hont, Bars, Gömör, Abaúj-Torna, Nógrád és Zemplén megyék. Voltak olyan megyék, amelyek 90% körüli mértékben szlovák népességűek voltak: Turóc, Trencsén, Árva, Liptó, Zólyom, vagy Nyitra megye például, amelynek csak a déli csücske volt magyar többségű. Ezekből a megyékből is, akárcsak Szepes megyéből, tízezrével érkez­tek évtizedenként emberek. A szepességiek hamarosan megalakítják a Szepességiek Egyesületét, a Budapesti Szepességiek Társaskörét. Majdnem minden megyéből az értelmiségiek és a kézművesek próbálják eredeti hagyományaikat, emlékeiket megőrizni. Ez a beáramló hatalmas tömeg Budapest növekedésének egyik legfontosabb forrása -mert hiszen Budapest földuzzadását, Budapest dinamikus fejlődését nem lehet csupán természetes szaporulatra visszavezetni. A tényleges szaporulatnak 60-70%-át ezekben az évtizedekben a bevándorlók jelentik.

Ezeken a bevándorlókon belül persze különböző kategóriákat különböztetünk meg. A legáltalánosabb és a legtömegesebb kategória az idénymunkás, a szezonmunkás. A kőművesek, az ácsmunkások, akik a szabad ég alatt dolgoztak, télen nem maradtak itt. Ilyenkor hazamentek Liptóba, Trencsénbe. Tehát a népszámlálások adataiban eleve nincs jelen ez a vándorló elem. De természetesen ugyanúgy, ahogy a mai ingázó is egy idő után megunja az ingázást és többé nem kíván felszállni a fekete vonatra, ugyanúgy abban a korban nem kívánta hátára venni a cókmókját és gyalog vagy esetleg vasúton negyedosztályon utazni, hanem megpróbált itt maradni, megpróbált megtapadni a fővárosban.

Ilyenkor az első megtapadási hely, az első lakóhely a külváros: Kőbánya, Újpest, Kispest, a téglagyárak melletti nyomornegyedek, illetve a munkásszállások. Ott igyekez­tek megtelepedni, ha módjuk volt rá, esetleg egy-két évnyi amerikai munka után, megpróbáltak valamilyen kicsi lelket venni és azon nyomorúságos viskót felhúzva végre fővárosivá lenni. De hol voltak ők még a fővárostól, a belvárostól?

Ugyanakkor azonban a belvárosban is ültek már nemzetiségiek: szlovákok, németek. Ha megnézzük Budapest térképét – a kor budapesti térképét – 1910-ben, akkor látjuk, hogy még mindig -jóllehet a 800 000-es városban most már 10% alá süllyedt a németek és a szlovákok, a két legjelentősebb nem magyar elem együttes aránya – viszonylag jelentős a részesedésük a belső kerületekben. A főváros etnikai arculatának fontos jellemzője, hogy a VI. és a VII. kerületben, tehát a Terézvárosban és a Józsefvárosban még mindig 2,0-2,4%-nyi az ott élő szlovákok aránya. A németekkel együtt elérték a 10%-ot, Óbudán és a belső budai részen – a mai II. és XI. kerületben – látj uk, hogy szintén a németekkel együtt igen jelentős a nemzetiségiek száma.

Tehát a budapesti nem magyarok többsége alapvetően a külvárosban telepedett le. Kőbányán és az említett újpesti, illetve kispesti részeken. A lassú, fokozatos beszivárgás a világon mindenhol jellemzi a nagyvárosba beköltözőeket. Nemcsak a nemzetiségieket, hanem általában. Az utóbbi évtizedekben szintén azt láttuk, hogy az ingázók elsősorban az Ikarusz-gyár környékén, Kőbányán, a lakótelepeken, városkörnyéki településeken próbálnak először megtapadni. Utána, ha jól megy a soruk, akkor próbálnak belbudai, belpesti lakásokat találni. Bár, ma már ez sem igaz, hiszen az elviselhetetlen belvárosból mindenki inkább igyekszik kifelé húzódni, inkább újra reruralizálódni, tehát vissza a természetbe és egy Pest, vagy Buda környéki faluban szállást találni.

Most, ha olyan szempontból vizsgáljuk meg a korabeli budapesti szlovákságot, hogy milyen professziók voltak azok, amelyek számukra a letelepülés lehetőségét kínálták, azt látjuk, hogy a legnagyobb lélekszámú természetesen a munkásság volt. A szakképzett munkásság, illetve az önálló iparos aránya lényegében az itt élő szlovákság számának, vagy arányszámának megfelelően alakult. Tehát az összlakosságból 1880-ban a szlovák­ság aránya 6,1%, a fontosabb iparágak körében pedig 5,6% volt. Ami azt jelenti, hogy viszonylag kiegyensúlyozott társadalmi struktúrájaés társadalmi szerkezete volt az itt élő szlovákoknak. Hangsúlyoznám, hogy ezekben a már megtelepedett szlovákságról van szó, ebben nincs benne az idénymunkás, mert azt a népszámlálás nem igazából regiszt­rálta! 1890-ben ez az arány egy kicsit csökkent ugyan, de ezt magyarázza az, hogy a város népessége 200 000-rel nagyobb lett, és a szlovákság körében ebben az évtizedben már elkezdődött az amerikai kivándorlás. Itt meg is jegyezném, hogy a Budapestre való beköltözés és az Amerikába való kivándorlás egymással szorosan összefüggő jelensége többszázezres nagyságrendű!

Tehát a szlovákság esetében ez a két folyamat az egész szlovákságra kiterjedt. Gyakorlatilag nem lehetett találni olyan községet, olyan családot, ahol vagy egy amerikás szlovák, vagy pedig egy Budapestre költözött szlovák ne lett volna. Ha senki más, akkor legalább a legfiatalabb lány, akinek már semmi sem jutott, az jött fel Pestre cselédlány­nak. A székely lányok mellett a „tót” cselédlányok voltak a legkeresettebbek, mert tiszták voltak, rendesek, nem loptak, templomba jártak, erkölcseik kifogástalanok voltak, tehát a legritkább esetben történt meg velük az, ami a cselédlányok közül sokaknak lett végzete. Visszatérve még a foglalkozások szerinti megoszláshoz, nagyon sok volt a kézműves. Viszonylag elterjedt volt a vándorkereskedés a szlovákság körében. Ezekből a vándor­kereskedőkből idővel igazi kereskedők váltak. Tehát az iparosok mellett a kereskedő elemben is magas volt a budapesti szlovákok aránya. Ezek a foglalkozások adták az első vállalkozókat is. Olyan vállalkozókat, akik az egész városban ismertekké válnak, ilyen volt közöttük például Milán Harminc az építész, aki igen kiváló épületeket tervezett Budapesten. Akadtak többen is, akik bankokat hoztak létre, kisvállalkozásokat. Az órásmesterek között például az egyik szlovák órásmester az egész városban ismeretes volt. Akadtak szimbolikus figurák, akikről mindenki tudta a városban, hogy szlovákok.

3. sz. táblázat

szlovákul tudó magyarok és az összes szlovákul tudó száma és aránya Magyarországon 1920-ban

Országrész A magyarok Az összes népesség
törvényhatóság száma ebből szlovákul beszélt száma ebből szlovákul beszélt
Dunántúl 1 454 245 24 218 1,1% 2 566 697 44 496 1,7%
Alföld 3 974 644 160617 4,0% 4 366 254 278 907 6,4%
Észak-Mo. 1 018 164 59 120 5,8% 1 047 192 75 773 7,2%
Budapest 837 858 42 665 5,1% 928 996 61 564 6,6%
Összesen 7 147 053 243 955 3,4% 7 980 143 399 176 5,0%
Ebből városi 1 404 847 54 047 3,6% 1 536 962 72 305 4,7%
Ebből vidéki 5 742 206 192 908 3,4% 6 443 181 326 871 5,1%

Forrás: Kovács Alajos: A tótok helyzete Csonka-Magyarországon a statisztika megvi­lágításában. Budapest 1936.

A Budapestre beköltözött szlovákság igen gyorsan igyekezett igazodni, hasonulni a főváros erkölcseihez, a főváros magyar jellegéhez. Ugyanakkor azok, akik olyan szán­dékkal jöttek, hogy számukra vagy a szlovákság számára hozzanak létre értékeket, úgy érezték, hogy sehol máshol az országban ilyen kiváló feltételek nincsenek, mint Buda­pesten. Ez örök dilemmája minden kisebbségi társadalomnak: el kell mennie „az elnyomó társadalom” központjába, rá kell települnie annak infrastruktúrájára, ott kell megterem­tenie a lehetőségét annak, hogy a kisebbségi társadalom számára a morzsákat összegyűjt­ve ugyanazokat a szolgáltatásokat nyújtsa, mint amellyel a többségi társadalom is él.

Mire gondolok? Itt természetesen a sajtóról van szó, a gazdasági irányító szervezetek­ről, tehát a bankéletről, a művészetek és az irodalmi élet irányításáról. A szlovákság számára rendkívül nagy kihívás volt Budapesten, az ország fővárosában megteremteni a szlovákság nélkülözhetetlen kulturális-politikai infrastruktúráját. Tudjuk persze a szlo­vák történelemből, hogy volt egy nagy szecesszió, egy nagy kivonulás, akkor amikor az 1867. évi kiegyezés után elmaradt a magyarországi nemzetiségi kiegyezés, illetve a nemze­tiségi mozgalmak nem tudtak szót érteni a kiegyezés kori magyar kormányokkal és így a szlovák politikai-újságíről elit egyfajta tüntető megmozdulásként kivonult a fővárosból. A korabeli szlovák sajtó, a legfontosabb lap, a Pest-budínske Vedomosti szerkesztősége kivonult és elment az isten háta mögötti Turóc megyébe, Turócszentmártonba.

Tehát az ország legkisebb megyéjének községi jellegű és nagyközségi státuszú köz­pontjába. Akkortól kezdődően a kétlakiság jellemzi a szlovákság központját. Budapest maradt a legfontosabb város – természetesen a szlovákság számára is -, az ország fővárosa. A diákok továbbra is idejöttek, gazdaságilag Budapest egyre inkább az, ahol minden eldől. Politikailag ugyanígy, a képviselők -, ha beválasztják a szlovákokat a Parlamentbe, akkor szintén itt vannak és lassan a szlovák sajtó -, az ellenzéki sajtó is visszateszi székhelyét Budapestre. Budapest a szlovák ellenzéki politizálás „rejtek­helye”.

A város felszabadít, ez az elv érvényesült ez esetben is: Budapesten mindent lehetett, mert nem jártak nyakunkra mindenféle főispánok, nem akarták őket elmagyarosítani, hiszen ki gondolta volna, hogy itt, Budapesten szervezkedőben van az ellenzéki szlovák tábor. Igen kiváló társaság volt az úgynevezett Tót Kör; rendezvényeiről időnként a magyar ellenzéki sajtó is beszámolt. Jászi Oszkárék szintén többször meglátogatták a Tót Kör rendezvényeit. A Slovensky Spolok, ahogy hívták, évente rendszeresen 2-3 alkalom­mal színházi előadásokat tartott, sőt, egy alkalommal, valamikor a századfordulón még egy operát is bemutattak. Azonkívül irodalmi társasága is volt ennek az egyesületnek, és ifjúsági osztálya, tehát megpróbálták szervezni az egész itt élő szlovák közösséget.

A legnagyobb jelentősége azonban a budapesti szlovákság tömegeit összefogó szoci­áldemokrata és keresztény szocialista munkásszerveződéseknek volt, amelyeknek a taglétszámát – miután ők a szezonmunkásokat is figyelembe vették – 40-60 ezerre becsülték, ami hihetetlenül magas szám, és ami az építőipari munkások szakszervezeté­ben meg is nyilvánult, hiszen mind a bőrmunkások, mind pedig az építőmunkások szakszervezete által kiadott folyőlrat kétnyelvű volt – magyar, szlovák – sőt, voltak évek, amikor magyar, szlovák és német nyelvű.

Most, hogy a fenti adalékok alapján már érzékeljük, körülbelül, kik is voltak a budapesti szlovákok, talán érdemes megvonni a summáját annak az asszimilációs folya­matnak, amelyik 100 000-es nagyságrendben magyarosította el – tette magyarrá -nyelvében a magyar területekre beköltöző szlovákokat. Azt hiszem, érdemes használni azt a különbséget, amelyet a magyar nyelv két szava, a „magyarosítás” és a „magyaro­sodás” jelez. Az egyikben benne van a külső kényszer, a másikban pedig a spontaneitás. A magyarosodás véleményem szerint lehetne műszava – keverjük egyébként a szakmá­ban is – a spontán asszimilációnak Magyarországon, amelyre elsősorban a társadalmi mobilitás a meghatározó. A polgárosodó, az urbanizálódó Budapest kétségkívül hihetet­len tömeghatást gyakorolt minden nem magyarra. Elsősorban a németekre és a budapesti zsidóságra.

Az a tény, ahogy a zsidó egyház külsőségeit a Galíciából beköltöző zsidóság nagy része egy generáción belül külsőségeiben is levetkőzte, sőt, megtagadta, „kikeresztelke­dett”, gyakorlatilag hihetetlen változás, hiszen nagyon tradicionális, nagyon hagyomány-hű társadalmi réteget asszimilált ezzel a főváros. Ehhez fogható az a tény is, hogy közel százezernyi szlovák vált nyelvet – ez persze, nem mind egy-, illetve elsőgenerációs eset. A szlovákság körében az első generációban körülbelül a beköltözőknek csupán 20-30%-a váltott nyelvet, a letelepült, Budapesten állandó lakhellyel rendelkezőknek szintén kö­rülbelül 20-25%-a, maximum 30%-a mondta magát már magyar nyelvűnek. A második generációban, a gyermekek esetében viszont már 60-70%-os a nyelvcsere. Ez szintén többé-kevésbé a szülőkre vezethető vissza, hiszen jórészt szülői döntésen múlott. De ez a generáció, mikor felnövekszik, mikor önállóvá válik, akkor már 60-70%-os értékű az asszimiláció aránya. Ez megint nem egyedülálló dolog a térségben; a bécsi csehekkel sokkal inkább megtörtént ez, a bécsi csehek jórészt ma már csak neveikben őrzik eredetüket. Bécsben járva lépten-nyomon akadhatunk cégtáblákon szláv nevekre.

Az asszimiláció végső eredménye, hogy létrejön egy új társadalom, amelynek gyöke­rei, származása sokszínű, de végül új minőséget hoz létre. Az amerikai népet írja le így az Encyclopédia Britannica. Ma már persze tudjuk, hogy a származástudat végig jelen marad egy ilyen soknemzetiségű, eredetű társadalomban. Kár lenne tagadni: a magyar társadalomban is megvan ez a jelenség: a soknemzetiségű eredet problémája. 1918-ig -tehát 1848 és 1918 között – nagyon megbízható, korrekt és visszafogott számítások szerint a magyarság számára több mint 3,5 milliós nyereséget jelentett az asszimilációs folyamat. Azaz a magyarosodással és magyarosítással – most tegyük egy zsákba ezt a két folyamatot – 3,5 millióval gyarapodott a magyarság száma. Ez a nagy ugrás volt az, amitől a magyarság a sok kis nemzet között, tehát a térség sok, kis nemzete közül valóban ismét az egyik legnagyobb nemzetté vált. Hiszen közel 1 milliónyi német, közel 750 000-nyi zsidó, közel félmillió szlovák ebben a hosszabb korszakban vált magyarrá. A magyarságnak az asszimilációs ereje hatott, érvényesült.

Ma már Budapest és a magyar társadalom persze ezt a sokszínűségét, ezt a sokarcú-ságát nem érzi, mint ahogy nem érzi egész Közép-Európa sem. Úgy csinálunk, és viselkedünk időnként német névvel, német nagypapákkal, bizonyíthatóan szlovák szü­lőkkel, szlovák felmenőkkel, de a Duna másik oldalán bizonyíthatóan a magyar felme­nőkkel, bizonyíthatóan német, zsidó felmenőkkel az egész térségben, úgy viselkedünk, mintha legalábbis mi, magyarok mind a Kárpátokon jöttünk volna be a Vereckei szoro­son; vagy éppen a szlovákok viselkednek úgy – köztük esetleg olyanok is, akiknek szülei még magyarok voltak – mintha bizony Szvatopluk óta mindig a magyar elnyomás elleni szlovák küzdelem zászlóvivői lettek volna. Kialakult egy nagyon hamis tudat, amely szerint az asszimiláció hirtelen szégyellnivaló, bűn, az elnyomás eredménye, vagy pedig a nagypapák megtévelyedése, vagy kikényszerített dolog volt. Ettől hihetetlenül eltom­pultak az érzékeink a másság elismerésére, a másság befogadására, holott mi magunk is magunkban hordozzuk az ősök másságát, ha máshol nem, valami titkos, családi mozdu­latnál, titkos, családi szertartásnál, ha máshol nem: a temetőben, sírkeresztnél.

A nevek megváltoztatása tömegessé valóban a két világháború között vált, de a magyarosított nevek hosszú, nagy listáit tették közre már a kiegyezést követő évtizedek­ben is. Az egészből azt lehet levonni, hogy ez egy mesterséges állapot, az elmúlt 50 évnek a lezárt határainak, de az azt megelőző 20 esztendő lezárt határainak a következménye az a tény, hogy van itt egy világvárosunk, vagy legyünk mértéktartóak: egy közepes méretű világvárosunk, amelytől 150-200 km-re kompakt szlovák területek vannak, amelytől 300 km-re nem biztos, hogy naponta enni adhatnak a gyermekeknek – Kárpátaljára gondolok. Ahonnan 400 km-re az orvos nem tud hozzájutni a létfontosságú gyógyszerekhez, a legújabb irodalomhoz – Erdélyre gondolok. Ahonnan 250 km-re nem biztos, hogy nem lövik szét a házat reggelre – a Délvidékre gondolok. Ez a város úgy csinál, mint ha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy ebben a városban mindenki magyarul beszél, mindenki egyszínű, senki sem hord népviseletet, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, ami ma van.

Hogy ez nem marad így, azt itt, Kőbányán értik. Itt az új dolgok iránt fogékony emberek érzik ezt, hisz itt vannak a kínaiak – de hiszen ahogy bárhol a világon, úgy itt is a legtermészetesebb dolog, hogy itt legyenek. És jönnek a Kárpát-medencéből, és jönnek azon túlról is. Ez az, amire fel kell készülni. Ezért talán nem érdektelen a századforduló budapesti szlovák betelepüléséről beszélnünk. Az asszimilációs folyama­tok Magyarországon lelassultak. Tulajdonképpen a magyarországi nemzetiségek számá­ra az 1993. LXXVII. számú törvény az önszerveződés esélyét adja meg. Persze kiderül­het, hogy a kisebbségek közül némelyik az önszerveződésre nem képes.

Ne felejtsük, a többség mindig önző marad, főleg, ha az magát nemzetállamként, illetve államnemzetként fogalmazza meg, főként, ha ilyen szegény ez az ország, mint amilyen. A kisebbségpolitika sikere a mindennapok gyakorlatán áll vagy bukik, a mindennapi gesztusokon, azon például, hogy valaki beiratkozik a Kisebbségismereti Népfőiskolára és akár így estefelé is, meghallgat egy előadást, jegyzeteket készít és kérdéseket tesz fel.

I. Hozzászóló: (Gregor Papucek:) Először is meg kell, hogy állapítsam, mindannyiunk véleménye az, hogy rendkívül érdekes téma, amiről beszéltünk ma. Ezt a témát az előadók nagyon érdekesen adták elő.

Tóth István is megállapította már az elején, hogy ilyen óriási témát, néhány 10 perc alatt leadni lehetetlen. Ezért, ha mi innen elmegyünk, nagyképűség lenne azt gondolni magunkról, hogy mi már mindent tudunk a budapesti szlovákokról. Inkább azt hihetjük el, hogy valami keveset hallottunk itt a szlovákokról. Azért szeretnék egy-két dologhoz hozzászólni, esetenként kritikusan is.

Elhangzott itt Adolf Pechánynak a neve és én úgy éreztem, hogy Adolf Pechány és a hozzá kötődő Slovenske Novini, amit ő adott ki – szlovák újság – magyarul, valamint ez a magyarországi tót közművelődési körnek a szerepe egy kicsit olyan pozitívan csengett ki, mintha azok valami szlovák érdekeket védő szervezetek lettek volna, vagy újság lett volna. Sajnos, nem ez volt az igazság, ez az Adolf Pechány valójában a magyarországi szlovákoknak, a szlovákságnak a rossz lelke volt, így lehet mondani, mert annak ellenére, hogy származása szerint föntről jött és szlovák származású ember volt, mindent elkövetett, hogy a szlovákok asszimilációját gyorsítsa. A kor­mánynak, a kormány elnökének közvetlenül küldözgette a jelentéseit és javaslatokat tett, hogy hogyan lehetne a szlovákokat minél gyorsabban megszüntetni. Nagy előszeretettel javasolta azt, hogy építsenek egy szép, nagy óvodát minden szlovák községben. Ennek a célja az volt, hogy a 3 évtől 6 éves korig el lehet már magyarosítani a gyerekeket. Véleményem szerint sem Adolf Pechány szerepének, sem pedig az általa kiadott szlovák újságnak, illetve a magyarországi tót közművelő­dési körnek nem volt semmiféle pozitív színezete. Persze, nincs idő, hogy részletesen kifejthessem azt, hogy miért nem.

A másik dolog, amire kitérnék, ez a névmagyarosítás. A névmagyarosítás valóban spontán folyt, mindig is volt és jelenleg, ma is van. Én pilisszentkereszti származású vagyok, egyébként itt lakom Pesten, de én a saját szememmel látom: az én nevem Papucsek és aki Szentkereszten Papucsek, az mind rokon, azonkívül én nem ismerek még egy ilyen nevűt sehol a világon. De ezekből a Papucsekekből lettek Pálvölgyiek, lettek Páncélok, lettek Pusztaiak. Száz év múlva az Isten se mossa le róluk, hogy eredeti – ahogy Szarka László mondta -, hogy ott tülekedtek a Vereckei-szorosnál Árpáddal együtt az őseik. Pedig ezek mind a rokonaim, Papucsekok. Nagyon érdekes – én figyeltem -, hogy ha megnézik a távbeszélő névsort, akkor rengeteg szlovák névvel találkoznak és azok a szlovákok, akik itt, Pesten éltek, azok itt vannak most is. csak nem tudnak már szlovákul. Az utódaik itt vannak.

A harmadik dolog amire szerettem volna reagálni, ez a lakosságcserével kapcsolatos megálla­pítás. Itt azért nagyon-nagyon megoszlanak a vélemények. Először is, én kétségbe vonom azt, hogy bárkit is kényszerített volna bárki – szlovákot -, hogy kimenjen. Az én szüleim a példa. Az édesanyám feliratkozott, hogy mi is kimegyünk, de hazajött az édesapám és azt mondta, hogy ő nem megy. Ezt a házat ő a saját kezével építette, ami itt van azt ő nem hagyja itt, mert ő itt ismer minden követ, nem akar elmenni. Semmiféle hazafias, vagy ellenhazafias buzgóság, egyszerűen az ember kötődik ahhoz a környezetéhez, ahol született. Ez az embernek a természetes érzése, hogy ott szeret lenni, vagy oda szeret visszajárni, ahol született. Emiatt nagyon sok szlovák itt maradt és nem ment ki.

Az, hogy ez lett volna a legfőbb oka a magyarországi szlovákok asszimilációjának, ez megint csak nem fogadható el. A legfőbb oka az, hogy soha nem volt kiépített iskolarendszere, óvodarend­szere és nincs ma sem. Egy családban hiába beszélnek perfekt szlovákul a szülők, ha a gyereknek óvodába, vagy iskolába kell mennie, mert kötelező, és ott csak magyarul tanítanak, akkor az a gyerek megtanul magyarul. Felnő és magyar lesz belőle. Hát, ez a legfőbb ok. Én mindig erre irányítom a fő figyelmet, ez a legfőbb ok, nem az, hogy kiment több ezer ember. Azok kimentek. Szokás mondani, hogy velük ment el a szlovákságnak a teljes intelligenciája. Kérem, milyen intelligenciája lehetett annak a szlovákságnak, amelynek egy iskolája nem volt?

Igen, volt néhány tanító, volt néhány pap, de az jelentéktelen volt. Voltak költők, de azok népi költők voltak, akik tájszólásban írtak, a népköltészet és a műköltészet határán. Szóval, nem az a jellemző, hogy itt az intelligencia elment volna és emiatt nem tudott tovább fejlődni. Amiatt nem tud tovább fejlődni és nem tudja nyelvét megtartani, mert nincsenek meg azok az intézményesített formák, ahol egy gyerek meg tudja tartani az anyanyelvét. Vegyünk egy magyar példát. Szlováki­ában a magyarság megtartotta a nyelvét. Hát, nem volt nehéz, mert Szlovákiában ma is százával vannak óvodák, magyar általános iskolák, tízesével vannak gimnáziumok, van két színház, huszon-valahány újság van magyar-szlovák nyelven. Hát, így nem nehéz az anyanyelvet megtartani. Magyarországon nincs egy szlovák iskola sem, annak mondott van öt, így viszont nem lehet megtartani a nyelvet. A magyar példából például láttunk egy filmet egyszer, amikor a burgenlandi magyarokat mutatták, nem tudom, hogy ki látta. Elmentek a kamerával egy családhoz, ott a szülők nagyon gyengén beszélték a magyart, törték a magyart és megkérdezték tőle, hogy – na, és a gyerekek?-hát azok nem tudnak magyarul. Akkor mindjárt magunkra gondoltam, hogy ez ugyanaz az eset, ami nálunk a szlovákokkal van. De miért van az, hogy Szlovákiában megtartották a magyarságot, Ausztriában nem tartották meg? Azért, mert 1938-ban bezárták az összes magyar iskolát és mind a mai napig elfelejtették megnyitni, illetve ma már azt hiszem, hogy már nyílt ott valamilyen gimnázium.

Tehát, ha nincs iskola, akkor nem is lehet a mai viszonyok között megtartani az anyanyelvet. Nemcsak a szlovákoknak, németeknek se és a magyaroknak se, ahol ilyen viszonyok vannak.

Tóth István: Ami Gregor Papucek észrevételét illeti, nagyon sajnálnám, hogyha az az észrevétel maradna meg mindenkiben, hogy én pozitívan szerettem volna bemutatni Pechány Adolf tevékeny­ségét. Mentegetőzni nem óhajtok, talán több időm nem jutott annak kifejtésére, de én próbáltam érzékeltetni, hogy ő volt a magyarországi szlovákság nagyobb részét alkotó alföldi szlovákság mozgalmainál, kulturális és politikai mozgalmainál az érvényesülés kerékkötője. Vagy egyáltalán az ő kezdeményezésüket kisajátítva saját maga neve alatt jelentette meg, de én úgy érzem (és ezért én örülök, hogy önök most felveszik ezt az előadást, mert remélem, megmaradt az a kifejezés, amit én mondtam), hogy nem tudott nagy népszerűségre szert tenni sem az egyesület, sem a lap. Nem akartam akkor részletezni, hogy Tilkovszky Lórántnak egy megjelent dokumentumgyűjteménye elég szépen bizonyítja Pechány levelezését a kormányzattal, jelentéseit és ebben egyértelműen leírja, hogy bárhogy próbálták a vidékre tukmálni az újságot, egyszerűen nem voltak megrendelők. Röviden, tömören azt mondtam, hogy nem volt népszerű, nem tudott olyan hatást kifejteni, amilyet a kormányzat szeretett volna, vagy amely egyáltalán megfelelt volna a szlovákok számára. Tény és való, hogy lehetne ragozni és lehetne folytatni, hogy milyen pejoratív tevékenységet folytatott az az ember, akit egyébként elvileg azért neveztek ki, hogy a magyarországi szlovákok kultúrálódását, megmaradását, egyáltalán a létét segítse.

A másik, hogy a lakosságcserével kapcsolatban egyértelműen a mai napig is, mint aki az anyagokba beletekintett és aki ismeri az eddigi publikációkat, én azt állítom, hogy talán nagyobb csapása volt a lakosságcsere a magyarországi szlovákoknak, vérvesztesége, mint a két világháború közötti asszimilációs ráta, mert az legalább egy 30-40 év alatt született meg, vagy jött létre, míg ez egy csapásra történt meg. Akárhogy is nézzük, a két világháború között kialakult szervezőréteg, aktív szervezőréteg az, amelyik elmegy, hiszen utána nem marad más, csak a kommunista párt, aki szervezi ezeket, és csak nagy nehezen tudnak olyan értelmiségit kinevelni utána – ezt is egyébként egészen ellentmondásos formában -. hogy a magyarországi szlovák gimnáziumban Békéscsabán kezdetben Szlovákiából áttelepített magyarok, akik tudják a nyelvet, tanították a szlovák nyelvet és a tantárgyakat.

Tehát elég érdekes formában próbált új útra kelni a szlovák oktatásügy, de egyértelműen köszönhetik a magyarországi szlovákok, vagy legalábbis azok az első évfolyamok, hogy ilyen emberek tanították. Természetesen emlegetni szokták azt is, hogy ilyen emberektől nem lehet elvárni, hogy szlovák nemzeti öntudatot neveljenek a gyerekbe, vagy a gimnazistába. Azt nem is, de azt, hogy esetleg szlovák nyelven tanította őket és talán jobban, mint sajnálatos módon a hazai szlovákság egynémelyike akkoriban is, mert nem ismerte a szaknyelvet, a szakkifejezéseket, ez bizonyos.

Két ilyen dologra szerettem volna reagálni. A többire: nem mondanám, hogy a névmagyarosítás gyakorlatilag egy spontán folyamat. Pont úgy rendelkezések születtek, amelyek késztettek, vagy lehetőséget adtak erre, és ezzel éltek azok, akik úgy érezték, hogy talán ebben a formában is érvényesülni szeretnének valamilyen úton-módon. A névmagyarosítás egyértelműen nem jelent asszimilációt, az maximum egy bizonyos érdekkifejezést jelent, alkalmazkodást. Én elsősorban úgy tartom, mint Jancsó Benedek, aki 1928-ban fejtette ki erről a véleményét: az asszimiláció valójában egy érzelmi azonosulás, egy belső lelki folyamat. Ez, azt hiszem, hogy elég nehezen tapintható ki, dokumentumok révén csak közvetett úton lehet gyakorlatilag a forrásokat megtalálni. Hogy mennyire lelki folyamat és ezek a lelki folyamatok hogyan zajlottak le, ez már társada­lompszichológia és szociológia ötvözete lehet. Ennyit szerettem volna mondani. Köszönöm szépen.

Szarka László: Én azt hiszem, mindannyiunk nagy szerencséje, hogy Gregor Papucek itt van és hozzászólt ehhez a két előadáshoz. Rögtön kiderül, hogy az alapadatok nyilvánvalóan más színben, más értelmezésben jelennek meg akkor, ha a kisebbségért felelősséget vállaló értelmiségi értelmezi azokat, mintha esetleg egy többségi elfogult értelmezésében halljuk azokat. Vagy ahogy én próbálkoztam kifejteni az elfogulatlan és tudományos kritériumok alapján megfogalmazható véleményt.

Tehát: az asszimilációhoz valóban joga van az embernek, ha úgy érzi, hogy az ő előrehaladása, az ő társadalmi körülményei már olyanok, hogy ő inkább érzi magát egy más nemzethez tartozónak, mint amilyen eredetileg volt. Ez jog, ugyanakkor egy brutális nemzetiségi politikánál, vagy nem is annyira brutális, csupán alattomos nemzetiségi politikánál a kisebbség és annak vezető rétege, az értelmiség természetesen soha nem fogadhatja el az asszimilációt és számára mindig veszteség lesz. Számára mindig a legnagyobb, az elnyomás legbiztosabb kritériuma az, ha fokozatosan csökken egy adott kisebbség száma, és ez – a legtermészetesebb dolog a világon. Az asszimiláció – még a természetes asszimiláció is – a kisebbségi értelmiség számára nagyon fájdalmas dolog. Ellene sok mindent lehet tenni, de elsősorban az önszerveződés ereje az, amelyik segíthet. Erre az elmúlt 40 esztendőben semmi esély nem volt, s ezt nem csupán a kisebbségek érzékelték.

Most van esély; most amikor pedig már az új kisebbségi törvénnyel szemben is sok az aggodalom a kisebbségek részéről. Ez az önszerveződésnek is az egyik legkitapinthatóbb jele, hogy bírálja még azt is, ami esetleg valóban az ő számára jött létre. Ezt úgy kell venni, hogy igenis, a kisebbség megpróbálja megtalálni azokat a pontokat, amelyek kapcsán mobilizálja saját erőit. Tehát esetleg támad, esetleg mobilizál egy réteget etnikailag, tudatilag, politikailag. Elkezdődött végre valami Magyarországon a honi kisebbségek körében: az érdekek ütköztetése, ami elől kitérni nagyon nagy hiba lenne. A statisztika, ahogy én jeleztem, az mindig azt tükrözi, amit beírnak. A statisztika önmagában nem hamisítás. A valóságot pedig leképezni számokkal, statisztikával képtelenség.

Nem beszéltünk arról, hogy az egész asszimilációs folyamat mögött ott a nyelv, a nyelvi sokszínűség. Ki hogy beszél közülünk magyarul? Nem arra gondolok, jól vagy kevésbé jól, vagy választékosán. Hány stílusréteget ismer egy magyar átlagember? Egy magyar átlag értelmiségi hány stílusrétegben mozog otthonosan.

Tehát annyi minden más bizonyítja azt, hogy valójában bennünk is ketyeg a nyelvi asszimiláció és egy magyarországi kisebbségi értelmiségnek csak egy igen vékony rétege az, amelyik ma funkcionálisan kétnyelvű. Tehát amely különbséget tud tenni és valóban olyan szinten műveli a két nyelvet, hogy mind a két nyelven megüti azt a szintet, amely az értelmiséget jellemzi.

A magyar kisebbségek esetében is legalább fél millióra tehető az a kétnyelvű réteg, amely a magyar nyelvet rosszabbul beszéli, amely a diglosszia állapotába jutott, hogy csak funkcionálisan használja a magyar nyelvet, családi, kisegítő nyelvként a munkában, a művelt magyar köznyelv helyett már a románt, illetve a szlovákot használja. Tehát a kétnyelvűség társadalmi méretekben az asszimiláció előszobája.

Ebből a szempontból érdekes a név, a névválasztás joga is, mert ez is egy jog, amellyel lehet élni, lehet vele visszaélni. A névválasztás, a névnek a megmagyarosítása, a név megváltoztatása, jobb esetben az a pont, amely az asszimilációt befejezi. Más esetben ez az elindító pont. Amikor 400 ezernyi szlovákiai magyart kényszerítettek a föld, a maradás eshetőségének felkínálásával arra, hogy reszlovakizáljon, akkor éppen a névváltoztatás volt az egyik leglátványosabb mozdulat, amellyel a „reszlovakizációt”, tehát az elszlovákosítást ténnyé lehetett emelni.

Rengeteg változata van ennek: tény és való, hogy ezt minimum két szempontból kell nézni. A vesztes oldalról, tehát a kisebbség oldaláról, illetve a többség oldaláról; de meg kell próbálkozni mindenáron egy harmadik, egy elfogulatlan, egy tudományos, egy objektív szempont felől is. Erre, azt hiszem, hogy magyar-szlovák kapcsolatban, magyar-román kapcsolatban igazából még csak most nyíltak meg megint a lehetőségek 70 év után.

Volt egy két világháború közötti időszak, amikor igazolni kellett a nyereségekel, egyrészt a területi nyereségeket, az új államok létjogosultságát; magyar részről viszont igazolni kellett a veszteséget, a mindent visszát kellett igazolni, utána 40-50 éven keresztül megint egészen más dolgokat kellett igazolni, az osztályharcot kellett igazolni. Most végre nem kell semmit igazolni, most végre lehet a tényekkel foglalkozni.

II. Hozzászóló: (K. P. E.) Szeretnék kérdezni Szarka úrtól valamit. Legalábbis a szlovákság körében közismert, hogy Ján Kollár 30 évig a Deák téri templomban dolgozott, istentiszteleteket tartott, evangélikus pap volt, nagy költő és szlavista. A Rákóczi úton egy szlovák templom volt, nem olyan régen eladták, de mind a mai napig vasárnaponként van szlovák istentisztelet ezen a helyen. Ez a két dolog is arra utal, hogy a Rákóczi úton valamikor a múlt században sok szlovák élt. Hátha ismer ezekről a dolgokról valamilyen adatokat, amit szívesen meghallgatnék.

Szarka László: Elkészült a clevelandi és a budapesti szlovákok összehasonlítása egy németor­szági, brémai egyetemen, amely az asszimilációs folyamatokat a clevelandi és a budapesti szlová­kok példáján mutatták be. Egy nagyon komoly tanulmány, most angol nyelven meg fog jelenni az Indiana Egyetemen és magyarul pedig remélem a jövő évben egy gyűjteményes kötetben. Ennek előtanulmányaiban rengeteg részlet található arról például, hogy a szociáldemokraták azért szer­vezték éppen a Rákóczi út környékén az üléseiket vasárnap az istentisztelet végére, hogy a kivonuló cselédlányok, az ájtatos atyafiak, azok beleütközzenek a szociáldemokrata nagygyűlésbe, mert akkor úgy volt igazán tömeges hatása annak. És fordítva: a pap is megpróbált téríteni a kőbányai szlovák üvegesek és kőművesek között. Tehát igazából rengeteg izgalmas mozzanat van. Talán emlékeznek Formán Ragtime című filmjére, amely bemutatott egy New York-i utcát, ahol minden sarkon más világ volt. Az egyik oldalon egy zsidó világot, egy arab világot, egy kínai világot. Budapesten jóval kisebb méretű volt ez a keveredés, de gondoljunk bele, hogy mit veszített ez a város azzal, hogy ezek a mikrovilágok, vagy ezek a mikrokultúrák eltűntek.

III. Hozzászóló (D. Z. M.): Ismerem a magyarországi szlovákságról szóló szakirodalmat, s

végeztem kutatást néhány, szlovákok lakta településen. Úgy gondolom, hogy a hallgatók számára is fontos lenne rávilágítani arra a tényre, hogy tulajdonképpen a hazai szlovákság nyelvjárása eltér -egyesek szerint lényegesen – a szlovákiai szlovák irodalmi nyelvtől. Sőt, a magyarországi szlovák településeken beszélt nyelvjárásváltozatok között is határozott különbségek észlelhetők. A hazai, ún. szlovák nyelvet oktató óvodákban, iskolákban az irodalmi szlovák nyelvet tanítják, amelyhez a családokban (még) beszélt tájnyelv esetében észlelt érzelmi kötődés nem áll fenn, avagy nem játszik bele.

Az iskolarendszer, az oktatási intézmények hálózata kétségkívül alapvetőjelentőségűek bármely kisebbség megmaradásában. Nem tudom azonban, mennyire indokolt párhuzamot vonni a hazai szlovákság megmaradásának feltételrendszere, öntudatossága és a határainkon túli magyar kisebb­ségek helyzete vagy identitásvállalása között. Számomra megdöbbentő volt. amikor például a piliscsévi óvodában – amely egy gyönyörűen kiépített és szakmailag kiváló intézmény – ebben a szlováknak tudott faluban, ahol különben a szülők közül a családban már senki sem beszél otthon szlovákul a gyermekekkel – a gyermekek idegen nyelvként tanulják a nyelvet (ennek oktatására kiegészítő támogatást is kapnak), s akkor egy kis óvodás befogta az óvónéni száját, és azt mondta neki: „beszélj magyarul!”, mert számára (már?) idegen nyelv volt. Egy fonák párhuzam emléke derengett fel bennem, amikor egy erdélyi kisvárosban az óvodában egy kis rokon gyermeket megfenyítettek, épp azért, mert anyanyelvén beszélt…

IV. Hozzászóló (Vargha Anikó):

Gregor Papucek úr hozzászólásának harmadik szakaszához fűződik a mondanivalóm. Egyfelől nem vagyok meggyőződve arról, hogy a különböző államokban élő kisebbségek helyzetét célszerű párhuzamos módon megítélni, mert egy társadalom többségi és kisebbségi összetevőinek eltérő történelmi, kulturális adottságai vannak, ezért minden egyes többségi-kisebbségi viszony külön megközelítést igényel. Másfelől ez nem jelenti azt, hogy egy kisebbségi-többségi viszonyból nem vonhatók le megfelelő következtetések, de ezek nem általánosíthatók.

Tudunk olyan magyarországi, jelentős szlovák származású lakosságot magáénak mondható településről, amelyik önmagát német nemzetiségűnek vallotta azért, hogy gyermekeik az iskolában németül tanuljanak, és tudunk olyan településről, melyben a viszonylag csekély számú szlovák lakosság jelentős küzdelmeket folytat a szlovák nyelv és kultúra alapfokú oktatásáért. E tény ismerete nem jelenti azt, hogy nekünk e két eseményt minősítenünk kell. A Kisebbségismereti Népfőiskola szándékai szerint a Magyarországon élő nemzetiségek kultúrájának fóruma és azokat a mozgatórugókat kívánja feltárni, amelyek a nemzetiségek életének eseményeiben döntő befo­lyással bírnak. Papucek úr hozzászólása jelzi, hogy egy – közelítőleg azonos körülmények között élő- kisebbségen belül is lehetnek eltérő megítélései az eseményeknek, és ezek felszínre kerülése a Népfőiskola keretein belül egy adott kisebbség számára is előnyt jelenthet.

https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/altalanos/massag_azonossag_I/

Ajánlott irodalom

Gyivicsán Anna. 1993. Anyanyelv, kultúra, közösség. A magyarországi szlovákok. Teleki László Alapítvány, Budapest. 343 old.

Polányi Imre. 1987. A szlovák társadalom és polgári nemzeti mozgalom a századfordulón (1895-1905). Budapest.

Szarka László. 1994. A szlovákok története. Bereményi Kiadó, Budapest. 132-133 old.

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: