Milyen nagyok is valójában az országok?

A valódi méretarányú világtérkép megmutatja, milyen nagyok is valójában az országok.

Egy ilyen világtérkép egy olyan térkép lenne, amelyen minden távolság pontosan ugyanabban az arányban van lekicsinyítve, mint a valóságban a Föld felszínén. Ám egy valódi méretarányú, sík világtérkép fizikailag nem létezhet.

Ennek az az oka, hogy a Föld egy gömb (pontosabban geoid), és egy gömb felületét nem lehet torzítás nélkül kiteríteni egy sík felületre.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

• Torzítások: Minden sík világtérkép valamilyen mértékben torzítja a területeket, alakzatokat, távolságokat vagy irányokat. Különböző térképvetületek léteznek, amelyek különböző típusú torzításokat minimalizálnak, de egyik sem képes minden torzítást kiküszöbölni.
• Méretarány változása: Egy sík világtérképen a méretarány nem állandó. Például egy Mercator-vetületű térképen a sarkok felé haladva a területek aránytalanul megnőnek, bár a helyi méretarány (a kis távolságok aránya) bizonyos vonalak mentén megmaradhat.

Mi lenne a „legvalóságosabb” méretarányú ábrázolás?

A legvalóságosabb méretarányú ábrázolása a Földnek egy földgömb lenne. Egy földgömbön a méretarány mindenhol ugyanaz, és a formák is arányosak maradnak. Nincs olyan sík világtérkép, amely valódi méretarányú lenne a szó szoros értelmében. Minden sík térkép tartalmaz valamilyen mértékű torzítást. A legpontosabb méretarányú ábrázolás a Földről egy földgömb.

Ha az iskolai térképekre gondolunk, akkor a kép nagy valószínűséggel a Mercator-vetületre fog hasonlítani – ez a Földgömb 1500-as években készített 2D-s ábrázolására, amellyel a legtöbben térkép formában találkoznak. Annak ellenére, hogy mindenütt ez van jelen, a Mercator-vetület nem tükrözi pontosan az országok valódi méretét, torzítja az objektumok méretét, ahogy a szélesség az Egyenlítőtől a sarkokig növekszik, ahol a lépték végtelenné válik.

Az országok méretének pontosabb ábrázolása érdekében Neil Kaye, az Egyesült Királyság Meteorológiai Hivatalának klímakutatója elkészítette a Mercator-vetület vizualizációját, amelyben az országok a valódi méretükön látszanak, bár a határaik nem érintkeznek. A vizualizáció világosan megmutatja, hogy a Mercator-vetületen a sarkokhoz közeli szárazföldek sokkal nagyobbnak tűnnek, mint valójában látszaniuk kéne.

Például: az Antarktisz a legnagyobb kontinensnek tűnik, annak ellenére, hogy területét tekintve az ötödik legnagyobb; Alaszka annyi területet foglal el a térképen, mint Brazília, amikor a valóságban a dél-amerikai nemzet területe csaknem ötszöröse az Egyesült Államok északi államának; Grönland nagyobbnak tűnik, mint Afrika, de Afrika valójában 14-szer nagyobb; és Afrika is nagyjából akkorának tűnik mint Európa, pedig csaknem háromszor nagyobb.

A Mercator-vetületet először Gerardus Mercator flamand térképész vezette be 1569-ben. Hátrányai ellenére a vetítés a tengeri navigáció szabványos térképévé vált, mivel lehetővé teszi a navigátorok számára, hogy egyenes vonalú pályát rajzoljanak, és még mindig széles körben használják erre a célra.

A vetítést régóta bírálták az állítólagos eurocentrikussága miatt, mivel Európa és Észak-Amerika sokkal nagyobbnak tűnik, mint Afrikához és Dél-Amerikához képest. A kritikusok szerint ez megerősíti a fehér kivételesség mítoszát, és a gyarmatosítás történetében gyökerező világszemléletet ábrázol.

Emiatt és a Mercator-vetületben jelenlévő torzulások miatt egyesek más reprezentációkat részesítenek előnyben, például a Gall-Peters-vetületet, bár ezek mindegyikének megvannak a maga hibái. Például az oktatási és üzleti körökben széles körben használt Gall-Peters vetület az országok és kontinensek megfelelő méretét mutatja egymáshoz viszonyítva, de az egyenlítőnél kinyújtva és a sarkok felé összenyomva.

Ha olyan térképvetületet keresünk ami minimalizálja az általános torzítást, akkor a Winkel Tripel-vetület vagy a Robinson-vetület jó kompromisszumnak számít. Ezek a vetületek igyekeznek egyensúlyban tartani a különböző típusú torzításokat, így egy viszonylag pontos képet adnak a világról.