Verstan ♥ Az időmértékes verselés

Az időmérték alapja a szótagok időtartama. A legismertebb időmértékes ritmusrend a görög-római verselés.

Az időmértékes ritmus alapeleme a szótag, egységei a versláb, a kólon és a periódusok: a verssor és a strófa.

A szótag az időmértékes versritmusban a következő magánhangzóig terjed, függetlenül attól, hogy a következő magánhangzó ugyanabban a szóban vagy a rá következőben található. A szótag rövid, ha a magánhangzója rövid, és utána legfeljebb egy rövid mássalhangzó van. Ebből következően kétfajta hosszú szótag létezik. A természeténél fogva hosszú szótagnak a magánhangzója hosszú. A helyzeténél fogva hosszú szótagnak ugyan rövid a magánhangzója, de utána vagy hosszú, vagy legalább két rövid mássalhangzó szerepel. A kettőshangzók (azaz diftongusok, pl. „ei”, „ou”) a mai magyar köznyelvben már nincsenek, de a régi szövegekben (ill. az idegen nevekben, pl. Akhilleusz, Európa) előfordulhatnak, és a verstanban általában egy hosszú szótagot alkotnak, de két rövid magánhangzónak is tekinthetők. A „kh” („ch”), a „th” és a „ph” – az idegen nyelvek hangtani szabályait követve – egy-egy rövid mássalhangzónak számítanak.

Általános szabály, hogy a sor belsejében a rövid szótag helyett állhat hosszú szótag. A sorvégi hosszú helyén állhat rövid szótag. Egy soron belül a lejtésirány (emelkedés vagy ereszkedés) nem változik. A klasszikus időmértékes vers eredetileg nem ismeri a rímet, a hangsúlyt és az alliterációt.

A magyar irodalomban az időmértékes verselés a XVI. században jelenik meg (Sylvester János révén), de csak a XVIII/XIX. század fordulóján alakulnak ki az általánosan elfogadott szabályok, az ún. klasszikus triász (Baróti Szabó Dávid, Rájnis József, Révai Miklós) vitája eredményeképpen. A legfontosabb sajátosság a magyar versben: az „a” névelő hosszú is lehet (összefüggésben azzal, hogy az „az” későbbi változata.) A magánhangzók időtartamát a költői szabadság gyakran megváltoztathatja. Egy zárhang (p, t, k, b, d, g) és egy likvida (r vagy l) kapcsolata rövid lehet, pl.: apraja, atlasz.

A szótagok jelölése

A hosszú szótag jele az elemzési képletben: —

A rövid szótag jele: ∪

A közömbös vagy helyettesítő szótag jele: ∪ vagy x (a szakirodalomban még: O)

Mora

A mora: egy rövid szótag kiejtésének időtartama. A hosszú szótag kiejtésének ideje: 2 mora.

Versláb

A versláb: rövid és/vagy hosszú szótagokból álló alapegység. A szakirodalom mintegy 40 verslábat tart számon. A gyakoribb verslábak rendszere az alábbi táblázatban olvasható. Példaként a XIX. századi nyelvész Fogarasi Jánosnak azokat a javaslatait közöljük, amelyekkel – a nyelvújítás híveként és harcosaként – a görög-latin szakszavakat ki szerette volna küszöbölni. (Az átnevezéseket a szakmai közvélemény nem fogadta el.)

	A versláb neve:	Képlete:	Példa:
Kétmorás:	pirrichius	∪ ∪	pici
Hárommorások:	jambus trocheus (choreus) tribrachis	∪ — — ∪ ∪ ∪ ∪	szökő lejti szapora
Négymorások:	daktilus anapesztus spondeus	— ∪ ∪ ∪ ∪ — — —	lengedi lebegő lépő
Ötmorások:	krétikus	— ∪ —	ugrató
Hatmorások:	choriambus „ionicus a minore” „ionicus a maiore”	— ∪ ∪ — ∪ ∪ — — — — ∪ ∪	lengedező hadi lépő lépő hadi

A verslábak közül a spondeus és a pirrichius csupán kiegészítő szerepet szokott kapni. A versritmus meghatározó lábai az emelkedő verslábak (a jambus és az anapesztus), illetve az ereszkedők (a trocheus és a daktilus). A szimmetrikus verslábak (a krétikus és a choriambus) kivételes fokú harmóniát éreztethetnek, ezért is kaphatnak fontos szerepet a prózai szövegek zárlataként is.

Ritkán, de annál intenzívebb zenei élményt keltve fordul elő a két jónikus (a „”ionicus a minore” és „a maiore”).

Kólon

A kólon a verslábnál hosszabb, a sornál rövidebb egység. Pl.: a 11-es alkaioszi verssor is, a kis aszklepiadészi sor is két kólonból áll, a nagy aszklepiadészi sor háromból. Az adóniszi kólon (— ∪ ∪ — ∪) a hexameter zárlata, de önálló sorként is előfordul pl. a szapphói strófa végén. A kólonokat általában nem tördeljük verslábakra.

https://acta.bibl.u-szeged.hu/28794/1/modszertani_046_004_168-172.pdf