A modern német nyelvű költészet egyik legnagyobb alakja, Rainer Maria Rilke (1875–1926) 150 éve született Prágában, osztrák családban. Szülei katonai pályára szánták, a katonaiskolát azonban gyenge fizikuma miatt kénytelen volt elhagyni. Tanulmányait a linzi kereskedelmi akadémián folytatta, majd beiratkozott a prágai egyetemre, ahol jogot, filozófiát és irodalomtörténetet hallgatott. 1896-ban Münchenbe költözött. Itt ismerkedett meg Lou Andreas-Salomé írónővel, akivel 1899-ben Oroszországba utazott. Az életre szóló élményt jelentő utazás során Tolsztojjal is személyesen találkozott. 1903-tól a híres francia szobrász, Auguste Rodin (1840–1917) titkára volt. Újabb utazásokat követően a háború után Svájcban telepedett le.
Korai költészetének jelentős kötete az 1899-ben született és 1905-ben publikált Imádságos könyv, amelyet oroszországi élményei inspiráltak.
A középső pályaszakasz Rilke párizsi tartózkodásának idejével esik egybe (1902–1910). Rilke Rodin mellett vált igazán nagy költővé. A szobrász sajátos tárgyszemléletét kívánta eltanulni a költészetben is. Az 1907-ben megjelenő Új versek című kötet sok verse egy-egy tág értelemben vett „tárgyat” állít a középpontba, oly módon, hogy a sajátos láttatásban feltárul egy addig rejtett jelentés. Az e szemléletben született költeményeket Rilke tárgyverseknek nevezi. A kötet leghíresebb darabjai a Körhinta, A párduc és az Archaikus Apolló-torzó. Ugyancsak a középső pályaszakaszhoz soroljuk Rilke naplóregényét, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit (1910), amelyet az első modern német regényként tartanak számon. Az önéletrajzi elemeket is tartalmazó mű elbeszélője egy dán költő, aki párizsi élményeit „jegyzi fel.” A regénynek a látás tanulásáról szóló részletét akár Rilke középső pályaszakaszának ars poeticájaként is olvashatjuk: „Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Erről a belső tájról nem tudtam eddig. Most minden odakerül. Hogy mi történik ott, nem tudom.” (Görgey Gábor fordítása).
A harmadik pályaszakasz 1910-től a költő haláláig terjed. Kései versei közül az 1912-től egy évtizeden át készülő Duinói elégiák a legismertebbek.
„Az asszonyok végig váltakoztak mellette, s élményeiből maradandó értékű versek, olykor versciklusok keletkeztek. Némelyik asszonnyal hosszasan levelezett, és a levelekből prózai kötetek lettek. Nem egy regénye és novellája őrzi a szerető és szeretett asszonyok szellemi és érzéki arculatát” – írta róla Hegedűs Géza.
SPANYOL TÁNCOSNŐ
Akárcsak a most gyujtott kénesgyujtó
vonaglik és sziporkázik fehéren,
majd szétcikáz: – úgy kezdi lázra-bujtó
fényes táncát, közel nézők körében,
forrón, hamar, majd széles tánca ráng.
És azután már csupa-csupa láng.
Hajába kap egyszerre a falánk
fény és ruháját is a tűzbe dobja,
föllángol az égésnek csóvalobja
s belőle mint a kígyó megriadva,
csörögve szisszen két mezítlen karja.
S aztán: kevés is már a tűz neki,
markába fogja, szerteszét veti
uralkodón és nézi: ott a földön
toporzékol, dühöngve és üvöltőn
és nem akar elülni lenn a porba. –
De gőgösen a biztos győzelemtül
mosolygó arca a magasba lendül
és kis, kemény lábával eltiporja.
Kosztolányi Dezső fordítása
SZERELMES DAL
Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.
Kosztolányi Dezső fordítása
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
