A vitéz tót gyerek meg a főágyús suhanc

A fennmaradt sorozási iratok szerint az 1848/49-es magyar honvédseregben rengeteg fiatal harcolt: a századosi-kapitányi állományának 50,6 százaléka 16–29 éves volt. Sőt, volt pár gyerek is a századosok és kapitányok közt: 62 fő volt 16 és 19 év közötti.

A harci tudományok már igen korán kialakítottak a hadseregekben olyan szerepköröket – a fegyverhordozókét, a küldöncökét, a hírszerzőkét, hadsegédekét – melyekben a gyermekek a felnőtteknél sok szempontból jobban hasznosíthatók. Ilyen volt például az apród már a középkorban is. (Az irodalomból gondoljunk csak Szondy két apródjára, vagy Dobó apródjaira az Egri csillagokból. )

De alkalmaztak gyermekeket a harctéren dolgozó szakácsok, kovácsok segítőjeként vagy a tüzérek mellett is – 48/49-ben pedig a harci lendületet fokozó kisdobosként is.

A gyerektüzérek és kisdobosok történetét kutató Rakó József szerint: „Megalakult a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth fegyveres felkelésre szólította a népet. Hívó szavára, mintha a földből termettek volna, új honvéd zászlóaljak, ágyúütegek, önkéntes és nemzetőri csapatok sereglettek elő. A megtámadott haza védelmének vágya a tanuló-ifjúságot is magával ragadta, s a legfiatalabb korosztálybeliek, akik még nem bírták el a fegyvert, megtanultak gyutacsot csinálni, vagy tüzérnek állottak. A friss eszű fiúk könnyedén sajátították el az ágyú kezelésének fortélyait és oly pontosan irányoztak, oly biztosan lőttek, hogy az ellenség sokáig azt hitte; hírneves francia vagy porosz tüzérek szolgálnak a magyar forradalmi sereg ágyúi mellett…”

A XX. század eleji anekdotagyűjteményben van olyan történet is, amely a legifjabbak vitézségét élteti – vidám fordulattal ugyan, de irónia nélkül. Íme.

A VITÉZ TÓT GYEREK

Selmeczbánya alatt az ötödik lovasüteg egy hegyoldalon töltötte az éjszakát. Nagy köd lepte el a vidéket és reggel alig lehetett néhány lépésre látni.
A tüzérek fölkeltek a hóról, aztán tüzet raktak, hogy szalonnát piritsanak.
Egyszer csak futóléptek dobaját hallják s lihegve egy tót honvéd toppan elibük.
– Hát te honnan cseppentél ide? – kérdezte Radenich hadnagy.
– Hátra maradtam a zászlóaljamtól s észrevettem, hogy oldalról egy nagy csapat német közeledik erre felé.
– Honnan tudod, hogy németek? – kérdezte Radenich.
– Mert azt kiáltják: Vorwärts, Vorwärts!
Radenich rögtön lóra kapott s értesitette erről az előörs parancsnokát. Ez összevonta az előörsöket, gyorsan kantároztak, az ágyúkat befogták.
Ekkor már lődözni is kezdtek rájuk a németek. A tüzérek felugrottak a mozdonyra s usdé! vágtatni kezdtek.
– Hát velem most mi lesz? – szeppent meg a tót honvéd, a ki alig volt több 16-évesnél.
Egy pillanatig ámulva nézett a tüzérek után, majd ő is futni kezdett, aztán szerencsére felugrott egy ágyúcsőre, ráült, mint a paripára s két kezével keményen fogta a csövet, hogy le ne forduljon róla.
Végre megálltak a tüzérek s nagyot bámultak a kis tót honvéden, hogy le nem pottyant az ágyúcsőről. Hanem mikor lement róla, alig birt menni, majd kirázta a lelkét az a furcsa vasparipa.
Radenich egy forintot adott neki, felirta a nevét s még az nap káplár lett a vitéz kis tót gyerekből.

A magyar kisdobos legendáriumot Jókai Mór A kis dobos című elbeszélése alapozta meg, amelyből 1958-ban diafilmet készített a Diafilmgyártó Vállalat. A kisdobosokról az idézett anekdotagyűjteményben alig találtunk forrást. Egyetlen történet szólt dobosokról – és nem dicsőítő hangnemben:

A GOLYÓ NEM VÁLOGAT

Komárom alatt a junius 21-iki csatában túlnyomó erővel támadt az osztrák. Repültek az ágyúgolyók, süvöltöttek a bombák, a gránátok s jégesőként pattogtak a puskagolyók.
A 37. zászlóalj fődobosa az omló golyózápor elől egy szűk gödörbe bújt.
– Hol a fődobos? – kiáltotta az őrnagy.
Körülnéztek s a gödör szélén észrevették a dobját, a mely véres volt.
Néhányan odaszaladtak s a fődobos fején egy ágyúgolyót találtak, a mely megölte.
– Lássátok– mondta az őrnagy –, a golyó nem válogat s ha akarja, a föld alatt is megtalál benneteket. Tehát ne bujkáljatok a golyók elől.

Rakó József írta meg először az Iránytű hasábjain, majd A szabadságharc gyermekősei c. munkájában Koroknay Dániel történetét. A 15 évet élt fiú diáktüzér volt 1848/ 49-ben. Sőt főágyús.

Koroknay Dániel 1834. január 2-án született Mádon, majd mindössze 14 évesen, 1848 őszén kisdobos lett. A szülőfaluja közelében, Bodrogkeresztúron és falujában, Mádon megvívott egyik első csatáját így rekonstruálta életrajzírója:

„1849. január 22-én csapott össze a két sereg. Bodrogkeresztúron tombolt a legvéresebb csata. Az ellenfél befészkelte magát a faluba, s kétszer annyian voltak, mint a honvédek. Karsa Ferenc – ekkor még őrmester – az egyik utcai rohamosztagot vezette. Ők a pincesor felől törtek be. A másik oldalról rohanó honvéd csapat parancsnoka Hegymeghy Samu főhadnagy volt. Ő is mádi születésű. Ablakokból, padlásokról zúdult rájuk az irtózatos sortűz. Hegymeghy négy golyótól találva vágódott el. Falujától pár kilométerre vérzett szülőföldjéért. A rohamra buzdító dob ekkor még tovább pergett. Egy mádi gyerek kezében voltak a dobverők.”

Amit tudunk a történetéről: itt is családi támogatás mellett vonult hadba a kamaszfiú. Szülői és nagyszülői áldással a tarsolyában indult el Tokajba 49 elején. Harsay Ferenc századoshoz, az ötödik hadtest 6 fontos lövegeinek parancsnokához igyekezett, akiről az a hír járta, hogy felvesz fiatal fiúkat, mert fürge elméjükkel hamar kitanulják a lövegek célzási számításait és beállításukat – amire az ütközetekben csak pár másodpercnyi idő jutott.

A 14 éves fiú első nagy csatája a hatvani volt (1949. április 2.) – az egész üteg vörös sapka kitüntetést kapott utána, Koroknay Dániel pedig főtüzér lett – 14 évesen. Áprilisban Komáromnál harcolt és ott volt a rendkívül kegyetlen és véres ácsi csatában is júliusban. Csata után rövid pihenőt kaptak a honvédek – a fiú ekkor egy jólelkű ácsi családhoz került pár napra.

Május 2-án az üteg Győr felé indult, de Koroknay főágyús az úton megbetegedett. Annyira, hogy az ezredorvos azonnali kórházba szállítást javasolt, amelyet maga Harsay százados teljesített volna – de a fiú Ácsnál már annyira rossz állapotban volt, hogy megálltak a korábban őt elszállásoló családnál. Végül itt halt meg a 15 éves főtüzér – kolerában.

Ácsott temették el a fiút, majd később, már az 1910-es évek kisdobos-hőskultusza idején síremléket állítottak neki. Nevét ma már általános iskola viseli.

A történetből látható, hogy a harctéren életüket vesztett gyerekek nem feltétlenül hősi tettek véghezvitele során buktak el. A hadiállapottal együttjáró nélkülözések, a hideg, a leromlott általános egészségi állapot, a ma már néven nevezhető poszttraumás stressz-szindróma, a legyengült immunrendszer és hisztéria-közeli lelkiállapot, vagy épp a higiénia – a kolera számára paradicsomi közeget teremtő – hiánya rengeteg áldozatot szedett a történelem háborúi során. De persze ez így már nem hangzik mítoszképzésre alkalmas nyersanyagnak – így nem csoda, hogy Rakó József talált olyan forrást is, amely szerint Koroknay a harctéren halt golyó általi halált.

A kisdobosok harctéri jelenléte óta eltelt másfél évszázad. Ma már egészen másképp tekintünk a harcoló gyerek alakjára. 1989-ben mondta ki a ma már 159 ország által ratifikált ENSZ Gyermeki Jogok Konvenciója: a gyermekkor 18 éves korig tart.

Miközben még ma is vannak országok, ahol 15 év felett önként vagy kötelező jelleggel gyerekek is besorozhatók a fegyveres erőkhöz.

A „gyerekharcosok” és gyerekhősök mítosza ellen a nemzetközi közösség igyekszik hatékonyan fellépni. A Konvenciót követően többször deklarálta: a harctereken nincs helye gyerekeknek.

A 2002. májusi rendkívüli ENSZ-ülésén elfogadott határozat 7. pontjában ismét leszögezi: