A hóhér, az áldozat és az áruló

1949-ben ezen a napon végezték ki Magyarországon a Rajk-per több vádlottját, köztük Rajk László korábbi belügyminisztert.

A Rajk-per

A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett szovjet típusú diktatúra nyitányának Rajk László perét szokták megnevezni, bár a totális diktatúra egyik jellegzetességét, a gazdasági élet teljes alárendelését a politikai elképzeléseknek már 1949-ben megkezdték.

A Rajk-per a 30-as évek moszkvai koncepciós pereinek mintájára zajlott le. Moszkvában határozták el Rajk letartóztatását, és pere, majd halálos ítélete, amelyet már előre eldöntöttek, politikai célt szolgált. Nem volt elszigetelt jelenség a „tömbön” belül, hasonló pereket rendeztek Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában is. Időben egybeesett Jugoszlávia kiválásával a szovjet táborból. Ez a tény jelzi, hogy Moszkva célja a tábor fegyelmének őrzése, a Titoéhoz hasonló „nemzeti” politika üldözése volt. Márpedig ennek magyar letéteményese a „moszkovita” kommunista vezetőkkel szemben a kommunista üldöztetés időszakát otthon átvészelő Rajk László volt, akinek politikai elképzelései egyébként alig különböztek Rákosiétól.

Magyar részről a Rajk ellen folytatott, szovjet „szakértő” bevonásával előkészített eljárás nem nélkülözte a politikai rivalizálás, de a személyes ellenszenv motívumait sem. Rajk László végül annak a rendszernek esett áldozatául, amelyet maga is segített felépíteni. A pernek hosszabb távú következménye volt a leszámolási hullám, amely ekkor vette kezdetét.

A totális diktatúra átszőtte a politika, a gazdaság és a társadalom szintjét, valamint a kulturális és tudományos életet is.

A keleti blokkban szovjet utasításra indított „belső tisztogatás” egyik legismertebb koncepciós autodaféja volt a Rajk László kommunista vezető elleni per. Az akkor éppen külügyminiszter politikust 1949 májusának végén tartóztatták le. A Rajk és társai elleni nagyszabású akció sokakat ébresztett rá a rendszer igazi természetére, míg másokat „megnyert magának a Párt”. Hiába, nagy úr a félelem, ahogyan a gátlástalan propagandának is nehéz ellenállni. Azért a vakhit és a tények közti ellentmondás a párton belül is sokaknak okozott kognitív disszonanciát, a szorongást ki így, ki úgy vezette le. Rajknak a pere is határkőnek számított, de még inkább az volt a temetése (1956. október 6.), amelynek megrendült néma tömegdemonstrációja megelőlegezte a forradalmat.

Az ismert anekdota szerint Rajk temetésén az egyik gyászoló kommunista odafordult a másikhoz, akit még az illegalitásból ismert: – Te is Lacival? – Nem, engem is a Laci – szólt a válasz. Vagyis hogy ő nem Rajkkal ült együtt, hanem őt is az egykori belügyminiszter záratta be. Merthogy ne feledjük, Rajk ugyan sokban különbözött Rákositól és a többi moszkovitától, de a hatalom erőszakos megragadását és a kommunista egyeduralmat éppúgy akarta és szolgálta, mint ők. Eszközeiben a legkevésbé sem volt válogatós, a jogállamot éppúgy lesajnálta, mint pártbeli riválisai Péter Gábor és Farkas Mihály. Kirakatpereknek maga is szervezője volt. („Szegény Laci, ha élne, de közénk lövetne.” Egy másik morbid anekdota szerint ezt mondta volna a szocdem Szalai Sándor Rajk temetésén.)

Ezzel együtt Rajk Lászlót és társait igazságtalanul ítélték el. Súlyos jogtiprás áldozata lett. Mentelmi jogát áthágva tartóztatták le, semmiféle komoly bizonyíték nem alapozta meg az eljárás alatt formálódó gyanút, kínvallatták, öthónapos gyerekét és feleségét is bebörtönözték, a kisfiút később az anyától is elszakították, és éveken át más néven kellett élnie. Vádlott-társait is szörnyen megkínozták. Hamis tanúkat is bevetettek. Védelme gyakorlatilag nem volt. Teljes abszurd „bizonyítékok” alapján ítélték el (pl. „találkozás a jugoszláv belügyminiszterrel a paksi csőszkunyhóban”), mégpedig halálra. A mellékperekkel együtt összesen 15 vádlottat végeztek ki ekkor, és 80-nál többen kerültek börtönbe.

Bár a Rajk elleni leszámolást Farkas és Péter akarta oly nagyon, magát „a koncepciót” Rákosi Mátyás és az „orosz tanácsadók” dolgozták ki. Moszkva tehát nem csak megrendelőként, de fazonszabászként is közreműködött a botrányos eljárásban. Ha mindenképpen egyetlen személyt kellene megnevezni mint „főkolompost”, akkor Rákosi lenne az. Az ítélet és a kivégzés közötti pártaktíván maga is nyilvánosan vallott szerepéről: „sok álmatlan éjszakámba került, amíg a végrehajtás terve alakot öltött”. Belkin (vagy Bjelkin) altábornagy a szovjet állambiztonságtól, aki központi utasításra behozta a jugoszláv vonalat, nehezményezte is, hogy Rákosi továbbfejlesztette a koncepciót, és regényes részletekkel bővítette a Moszkvából megküldött szüzsét. Hiába, no, nem fenékig tejfel a hóhérok élete sem.

(Forrás: Magyar Helsinki Bizottság)