8 óra munka…

100 éve, 1926-ban vezette be Henry Ford a napi 8 órás és heti ötnapos munkaidőt.

A napi 8 órás munkaidőt a korábbi 9-10 óra helyett már 1914. január 5-én bevezette a Ford Motor Company gyáraiban, majd 1926. szeptember 25-én kiterjesztette azt a heti 5 napos munkaidőre is.

Ezzel egy időben a munkások napi 5 dolláros bért kaptak, ami duplája volt az akkori átlagbérnek. Az ötnapos munkahét: 1926. szeptember 25-én a szombati munkanapot is eltörölték, így kialakult a heti 40 órás, ötnapos munkarend (hétfőtől péntekig). Ford újítása hideg közgazdasági számításon alapult, amely lehetővé tette, hogy a termelést a csúcsra járassák.

Nem jótékonyságról volt szó; Ford felmérte, hogy a kipihent munkások hatékonyabban dolgoznak a futószalag mellett, ráadásul a több szabadidővel rendelkező alkalmazottak maguk is vásárlókká váltak (vagyis meg tudták venni a Ford autókat).

A 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás szlogen kétszáz évvel ezelőtt elképzelhetetlen luxusnak számított volna. Az ipari forradalom hajszájában naponta 10–16 órát dolgoztak a munkások, és pihenniük csak vasárnap lehetett. Az utópikus szocializmus egyik emberbaráti szeretettől vezérelt kulcsfigurája, Robert Owen 1810-ben ugyan bevezette a 10 órás műszakot New Lanark-i gyárában, majd hét évvel később meghirdette a 3×8-as szabályt, de több mint egy évszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy Owen humánus elképzelése valósággá váljon.

Akkor sem a dolgozók jóléte volt a fő motiváció Ford számára, hanem az, hogy kiszámolta, így tudnak a lehető leghatékonyabban termelni. Persze ez is bejött az autógyárosnak, így aztán nem elég, hogy szabadidőhöz juttatta a munkásait, hamarosan a bérüket is meg tudta kétszerezni.

Ford 8 órás módszerét hamarosan mindenhol átvették, mára pedig természetessé vált a 40 órás munkahét. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) statisztikái is erről tanúskodnak: a fejlett országokban átlagosan 36,7 órás egy munkahét. Az európai átlag ennél hajszálnyival magasabb: 37,2 óra hetente.

Ugyanakkor az, hogy pontosan mennyi időt tölt el egy alkalmazott a munkahelyén, egyáltalán nem függ össze azzal, mennyire lesz versenyképes a termék vagy szolgáltatás, amelyet előállít.

A részmunkaidő hazája Hollandia: jelenleg a munkavállalók 46 százaléka dolgozik heti 36 óránál kevesebbet. A foglalkoztatásnak ez a formája különösen népszerű a nők körében, háromnegyedük él a lehetőséggel.

25 órát és maximum 3 napot kellene dolgozniuk a 40 év felettieknek a Melbourne-i Egyetem kutatásai szerint ahhoz, hogy maximális hatékonysággal végezhessék a feladataikat és a mentális egészségüket is megőrizhessék.

A szociológiai kutatásokból pedig az derül ki, hogy az érintettek sokkal kiegyensúlyozottabbak, mert össze tudják egyeztetni a munkát a magánélettel, és többet is sportolnak, így egészségesek és boldogabbak is.

A kevésbé munkás élet másik úttörőinek a svédek számítanak, ahol lassan már három évtizede próbálkoznak a munkaidő csökkentésével. A keveset dolgozó és ezért nagyon boldog emberek városa Göteborg, ahol egy autószerviz és egy idősotthon vezetése is napi 6 órára csökkentette az elvárását. Előbbiben megszűntek a sorok, mivel a friss és kipihent szerelők sokkal gyorsabban dolgoznak, utóbbiban pedig 20 százalékkal boldogabbnak bizonyultak a nővérek az új munkarend bevezetése után végzett vizsgálatokon, mint előtte. A göteborgi sikersztori több svéd munkaadót is megihletett.

55 óránál többet egyszerűen nincs értelme dolgozni – derítették ki a Stanford Egyetem kutatói. Vizsgálataikból kiderült, hogy heti 50 óra után rohamosan csökken a dogozók teljesítménye, 55 óra után pedig legfeljebb csak látszata van a munkának: pontosan ugyanannyit ér el az, aki 55 órát dolgozik, mint aki 70-et.

Két stockholmi start-upban indítottak idén kísérleti programot, amelyből az derült ki, a dolgozók akkor is elvégzik a rájuk kiszabott feladatokat, ha arra egy nap csak 6 óra áll a rendelkezésükre. A munkaidő csökkenésével párhuzamosan nő a hatékonyság, mivel a dolgozók sokkal energikusabbak.