A XX. századi magyar költészet ikonikus alakja, Nagy László 1925. július 17-én született. A felsőiszkázi gyökereihez hűséges, érzékeny, széles látókörű költő, a modern népiség lírájának az európai és a világköltészetben is jelentős alkotója. Nemcsak saját költeményeivel, hanem az eredetivel egyenértékű műfordításokkal is gazdagította a magyar kultúrát. Többek között García Lorca, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert, illetve a délszláv népköltészet alkotásait ültette át magyar nyelvre, szinte példa nélkül álló alázattal és szorgalommal.
Az igazi hírnevet a Himnusz minden időben című verse hozta meg számára. 1966-ban – a három József Attila-díj után – megkapta a Kossuth-díjat, és lírája rendkívül népszerű lett. Nagy László a világért, az emberért történő felelősségvállalás poétikai magatartásának egyik legkövetkezetesebb képviselője a modern magyar irodalomban.
Nagy László költészetéből már a hatvanas években több mondat, verssor vált szállóigévé. A Ki viszi át a szerelmet (1957) című versről kis túlzással azt állíthatjuk, hogy teljes egészében szállóigévé vált, a költő legismertebb műve lett. Mindössze 14 sorból áll, s szigorú komponálási elve, csattanószerű lezárása a klasszikus versformákhoz hasonló alkotói fegyelmet követel meg. A vers kérdő hangsúllyal indul, majd ez fordul állítóvá, a végső igazság kimondását ígérve. Az első hat kérdő mondat tartalma körülbelül így összegezhető: Ki teszi azt, amit én, a költő, ha meghalna, ha nincs költészet? A két lezáró mondat állítása pedig az: Ki, ha nem én, s a hozzám hasonlók! Vagyis a költői lét értelmére rákérdező vers válasza: a társadalomnak szüksége van a költőre és a művére. (Vasy Géza irodalomtörténész)
Nagy László digitalizált művei
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
