A Krakatau (Krakatoa, Krakatao) vulkanikus sziget Indonéziában, a Szunda-szorosban Jáva és Szumátra szigetei közt. A nevet használják a szigetcsoportra, a fő szigetre (amelyet Rakata és Pralane néven is ismernek), illetve magára a vulkánra. Az írott történelem a vulkánnak több hatalmas – és katasztrofális következményekkel járó – kitörésére emlékszik.
1883. augusztus 26-án tört ki az indonéziai (akkor holland kelet-indiai) Krakatau tűzhányó. Ez volt az első igazi „médiavulkán”, hiszen a két napig tartó kitörés – amellett, hogy egy sziget megsemmisüléséről, pusztító szökőárakról és összesen több mint 36 ezer halálos áldozatról híresült el – az első olyan vulkáni működés volt, amelyről a nagyközönség világszerte néhány nap leforgása alatt értesülhetett, mégpedig az akkoriban már globális távíróhálózaton érkezett hírek nyomán.
Bár a kitörés a maga nemében valóban katasztrofális volt – az első világháborút megelőző békeévekben drámai mértékűnek számító tömegszerencsétlenséggel, sok ezer kilométerre hallható hangrobbanásokkal, sajátos színű, költőket, festőket megihlető naplementékkel, majd Délkelet-Ázsiában igen hűvös 1884-es esztendővel –, semmiképp sem mondható rendkívülinek; inkább csak az elsőnek a XIX. és XX. század nagy vulkánkitöréseinek sorában Ugyanakkor, bár a Krakatau világszerte az egyik legismertebb tűzhányóvá vált, és magyarul is számos elemzés, értékelés olvasható róla, kutatása napjainkban is tartogat újdonságokat.
Mi is történt?
Nézzük először, mai ismereteink szerint pontosan mi is történt? Az indonéziai Szunda-szorosban található Krakatau-szigetcsoport a Szunda-szigetívhez tartozik, melynek mentén az Indo-ausztráliai kőzetlemez az Eurázsiai-lemez, és annak részeként Szumátra és Jáva szigete alá bukik (ún. szubdukció). Mivel Szumátra eközben elfordul Jávához viszonyítva, a Szunda-szoros alatti földkéreg ráadásul szét is húzódik, megnyúlik, így a szubdukciós magmatizmust magmaforrásként a földköpeny felemelkedése is kiegészíti.
1883 előtt Krakatau három vulkánból összenőtt terebélyes sziget volt; északon Perboewatan (mai elnevezéssel Perbuatan), picit lejjebb Danan, délen Rakata alkotta (utóbbi 800 méter magasra emelkedett a tenger fölé). A szigetet félkörívben Sertung és Panjang, két idősebb sziget övezte – és övezi ma is –, melyek egy másfél évezrede történt nagy kalderabeszakadás maradványai. Krakatau ezután nemigen mutatott életjelet; a Perboewatan-kráter egy XVII. századi (1680 és/vagy 1684 körüli) kitörése feledésbe merült.
1870-ben földrengések kezdődtek a térségben, amelyek a következő évtized folyamán sem csitultak. 1883. május 20-ától Krakataun a vulkáni működés is felújult. Május 27-én egy kirándulóhajó utasai a Perboewatan tetején mintegy 1 kilométer széles, 50 m mély krátert találtak, amelyből lökésszerűen, tízpercenként hamufelhők törtek föl. A tűzhányótevékenység kisebb szünetekkel júniusban és júliusban is folytatódott, a végén már igen heves robbanásokkal, tetemes mennyiségű hamut juttatva a távolabbi partokra is. Augusztus 11-én expedíció kötött ki a szigeten, és már három kitörési oszlopot és tizenegy kisebb-nagyobb krátert, központot jegyzett fel. Ember ekkor lépett utoljára a Krakatau-sziget földjére.
Mit tudni
A kevés túlélő miatt az augusztus 26-27-i eseménysor – a közvetett adatokon és távoli észleléseken kívül – főként három hajó beszámolóiból állítható össze, amelyek néhány km-es körzeten belül haladtak. Augusztus 26-án délután egy órától tízpercenként heves, mintegy 150 km-re hallatszódó robbanások követték egymást. Két órakor a Charles Bal nevű brit hajó 25 km-esnek becsült kitörési oszlopot írt le. Ezek már az utolsó, ún. pliniuszi (heves robbanásos) szakasz első megnyilvánulásai voltak. Három órakor a robbanásokat 240 km-re is hallották, és az észlelési távolság estig csak egyre nőtt, este tíz órakor például már az ausztráliai partok nyugovóra tért lakosai közül is sokan felébredtek. Eközben sok tucat kilométer sugarú körben sűrű horzsakő- és hamuhullás folyt, mely a brit hajót teljesen ellepte. A vulkán hamujából az indiai-óceáni, több mint 1000 km-re fekvő Kókusz-szigetekre is jutott.
Augusztus 27-én azután az éjjel még fennálló kitörési oszlop több – legalább négy – irtózatos robbanás közepette összeomlott; a reggel fél hattól kezdődő záró szakasz detonációi (5.30, 6.45, 10.00 és 10.45 körül) 3500 km-re elhallatszottak, a lökéshullámokat pedig az egész Földön észlelték. A robbanásokhoz hatalmas szökőárak (cunamik) társultak, amelyek – az egy-kétezer, forró gázoktól megégett áldozatot is beleszámítva – a környező partokon több tízezer ember életét oltották ki. A harmadik robbanás volt a leghangosabb, és ehhez kapcsolódott a legkatasztrofálisabb szökőár is. Az összeomló kitörési oszlopokból nagy térfogatú horzsakő- és hamuárak zúdultak le; az izzó gázfelhők szállította könnyű vulkáni anyag észak felé mozgott, helyenként olyan tömegű horzsakővel, hogy az megnövelte a szigetek partvonalát, sőt új, időszakos horzsakő-szigeteket is létrehozott. A robbanás során keletkező sokkhullám hétszer kerülte meg a bolygót, a térségben kialakuló 35 méter magas szökőár pedig több száz szigetet tarolt le, súlyos károkat okozott az Indiai-óceán afrikai partvidékén, és még a La Manche-csatornában is éreztette erejét.
A hatások
A piroklasztárak, a vulkáni hamu és a cunamik katasztrofális hatásokkal jártak a régióban. A Krakatautól 13 kilométerre lévő Sebesi sziget 3000 lakója közül senki sem élte túl a kataklizmát. Ketimbangban, 40 kilométeres távolságban északra, a szumátrai parton mintegy ezer ember halt meg. A holland hatóságok 36 417 áldozatot regisztráltak, egyes források szerint azonban a valós szám elérhette, vagy meghaladhatta a 120 ezret. Sok település elpusztult, köztük Szumátrán Teluk Betung és Ketimbang és Jáván Sirik és Semarang. Jáván Banten, Szumátrán Lampung régiók szenvedtek el nagy pusztítást. Az Indiai-óceánon, sőt Afrika keleti partjainál még sokáig, még a kitörés után egy évvel is találtak holttesteket. Jáva egyes területei sohasem népesültek be újra. Öt év alatt a Föld légköre kiheverte a Krakatau robbanása által okozott szennyeződést, és újabb tíz esztendő elteltével a szigetecskékbe tömörülő hamut és törmeléket is elsodorta a tenger, hamarosan azonban a tűzhányó ismét hírt adott magáról. 1927-ben az egykori vulkáni kúp helyén újabb csúcs bukkant ki a vízből, melyet Anak Krakatau, azaz „Krakatau fia” névvel illettek, és amely 80 év alatt már 300 méter magasra nőtt.
