Június 8-án, 85 éves korában elhunyt Voigt Vilmos néprajzkutató emeritus professzor. 1963-ban végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, ahol a folklór tanszék munkatársa, majd vezetője lett. Előbb gyakornok, majd 1964-től tanársegéd, 1970-től adjunktus, 1976-tól docens, 1995-től egyetemi tanár volt. 2010-ben, nyugalomba vonulásakor kapta meg a professzor emeritus címet.
A magyar folklorisztika, a szemiotika, az esztétika, a néprajz európai rangú kutatója. Évtizedeken keresztül meghatározta a folklorisztika oktatásának kereteit és tartalmát. 1973-tól az irodalomtudományok kandidátusa, 1995-től a néprajztudomány doktora.
A Hagyományok Házának honlapján közzétett életrajzában így vallott magáról:
»Voigt Vilmos vagyok, 1940-ben Szegeden születtem. Noha hamar Budára költöztünk, a fölsővárosi-rókusi nyelvjárást máig megőriztem. Ki lehet próbálni.
Már a középiskolában dolgozatokat írtam a népballadáról, vallási legendákról, költeményekről.. Ezért egyértelmű volt, hogy a budapesti Eötvös Loránd tudományegyetemen magyar–néprajz szakot végeztem. Középiskolai tanár és muzeológus (akkor még tisztelet övezte „vörös”) diplomámat 1963-ban kaptam. Már egyetemistaként gyűjtöttem népmeséket, dolgoztam a Magyar Népmesekatalógus számára. Áttekintettem a magyar állatmesék régi forrásanyagát. A magyar népmese stílusáról írtam szakdolgozatom — ám ezt a szöveget soha senki nem idézte.
Lusta vagy szerencsés ember voltam. A friss diplomával a Folklore Tanszékre (így kell írni, hagyományos helyesírással) kerültem, és bandukoltam a szamárlétrán: gyakornok, tanársegéd, adjunktus, docens, egyetemi tanár, tanszékvezető, sőt intézetigazgató is voltam.
Később elég sokat tanítottam külföldön: finn, észt, német, ausztriai, amerikai, szlovákiai, romániai, vajdasági egyetemeken. Ottani és itthoni hallgatóim közül igazán sokan foglalkoztak később a népmesével. Egy kissé megreformáltam a magyar népköltészet oktatását, de a mesére mindig jutott egy félév oktatás és ehhez ugyancsak egy félév szeminárium. Természetesen a magyar mesekinccsel foglalkoztunk. De azért magyar fordításban jelentettem meg a lapp, lett, kelet-afrikai népmeséket és rokon szövegeket.
Nekem még módom nyílt „klasszikus” mesélőkkel is találkozni, mint Ámi Lajos, Palkó Józsefné, Tombácz János és mások. Ez még a ládanagyságú magnetofonok kora volt. folyton attól rettegtem, megijeszt egy kutya,elejtem, összetöröm a magnetofont — és nem tudom a kárt kifizetni.
Egyetemi jegyzetünkben, majd tankönyvünkben (A magyar folklór, legutóbbi kiadása: Budapest, 1998) én írtam a mese-fejezetet. Nyugodt lélekkel írhatom, ez máig a legjobb áttekintés a népmeséről, részletes nemzetközi áttekintéssel. Magam is meglepődtem, amikor összegyűjtöttük mesei dolgozataim javát: Meseszó. Tanulmányok mesékről és mesekutatásról. Budapest, 2007–2009. Több mint 300 nyomtatott lap. Úgy 80, rövidebb-hosszabb tanulmány. A kötet végére illesztettük a meséről foglalkozó írásaim jegyzékét: ezt 30 lapot foglal el.Tovább rémíszthetem az olvasót: A folklorisztika alapfogalmai. Szócikkek (Budapest, 2014) c. több mint 500 oldalnyi könyvemben is százszámra van a mesékre vonatkozó adat vagy hivatkozás.
Mindez nem csak monománia — a virágzó magyar mesekutatás magától értetődő folytatása.
Már a 19. század végén Katona Lajos világhírű magyar mesekutató volt. A két világháború között Honti János a mese sajátos világfelfogását azóta sem meghaladottan mutatta be. Róluk mindig megemlékeztem óráimon. Az 1930-as években indul meg a mesemondó egyéniségek tüzetes kutatása. Ortutay Gyula, és mesélője, Fedics Mihály máig az egész magyar kultúra számára megkerülhetetlen klasszikusok.
Nekem Ortutay professzorom, témavezetőm majd főnököm volt. Az ő „tanítványai” közül Dégh Linda, Kovács Ágnes, Katona Imre, távolabbról Faragó József, Nagy Olga nemcsak kollégák, szinte barátok voltak. Ő utánuk csak jót szabad (és lehet!) írni, tanítani.
Világszerte egyedül áll színvonalát tekintve nemcsak a magyar tudományos népmesekutatás, hanem az a „magyar népmese-kurzus” is, amelyet a Hagyományok Háza oly kitartóan és eredményesen valósított meg. Sokban tanítványaimnak tekintem őket. (Ott kell keresni őket.)
Rögtön három jó pontot is felsorolhatok. A több mint 30.000 hiteles magyar népmese adattára olyan kincs, amely még évszázadokig használható marad. Valódi mesélők valódi meséi ezek, nem kommersz kergeségek. A második jó pont a magyar országi mesekutatás nemzetközi hitelessége. Nálunk szakemberek (büszkén írom ide: zömmel tanítványaim) foglalkoznak a népmesével Nekem is szerencsém volt személyesen találkozni a népmesekutatás klasszikusaival. V. Ja. Propp, Stith Thompson, Kurt Ranke, Lutz Röhrich, Max Lüthi, Rolf Schenda, Richard Dorson, Alan Dundes — nálunk Scheiber Sándor ma már a múltból világítanak. Az, hogy róluk a Hagyományok Házában tudnak – nem csoda, hanem csodálatos. Nem sorolom itt fel „nemzetközi” mesekutastó érdememet, noha idegen nyelven még többet is publikáltam, mint magyarul. A modern mesemorfológia, struktruralizmus, szemiotikai erről ad tájékoztatást.«
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
