N. Tóth Anikó interaktív múzeumpedagógiai mesekönyvet írt

Amikor gyerekként először beléptünk egy múzeumba, legtöbben azt éreztük: valami különös, kicsit titokzatos világba csöppentünk. Üvegvitrinek mögött mozdulatlan tárgyak, csend, és a múlt szaga terjeng a levegőben. N. Tóth Anikó mesekönyve, a Fedezz fel! (Abacus+, 2024) ezt a mozdulatlanságot töri meg: a tárgyak itt megszólalnak, sőt, különös kalandokat élnek át. A gyerek olvasó nemcsak néző, hanem résztvevő is – a múzeum nem múlttá dermed, hanem eleven játéktérré változik.

N. Tóth Anikó legújabb mesekönyve, a Fedezz fel! különleges vállalkozás: egyszerre mesés kaland és múzeumi ismeretterjesztés. A könyv műfajilag a múzeumpedagógia és a mese határán mozog: interaktív múzeumi mesekönyv, amely QR-kódokon keresztül kínál további tudnivalókat a valóságos tárgyakról. A gyerek így játékosan tanul – olvasás közben egyszerre él át kalandot és ismer meg valódi történelmi-kulturális összefüggéseket. A narrátor megszólítja az olvasót („Szerinted, kedves Olvasó?”), döntési helyzetek elé állítja, ezzel a szöveget játékká, közös felfedezéssé alakítja. A könyvről a szerzővel, N. Tóth Anikóval beszélgettünk.

– Hogyan született a Fedezz fel! ötlete? A múzeum inspirált, vagy előbb volt a mese?

– A selmecbányai Szlovák Bányászati Múzeum hirdetett egy rezidensprogramot, amely főleg történészeknek, muzeológusoknak, néprajzosoknak szólt, de gondoltam, szerencsét próbálok szépíróként. Akkoriban fejeztem be A szalamandra mosolya Selmec-könyvemet, szerettem volna még tovább időzni a városban, ez remek lehetőségnek tűnt. Volt előttem néhány példa múzeumi mesekönyvre: Monika Kompaníková Kde je Ester N? vagy Kádár Anna Titkos Átjáró című könyve, az előbbi a Szlovák Nemzeti Galériára, az utóbbi a Petőfi Irodalmi Múzeumra fókuszál. Kedvem támadt kipróbálni a műfajt. A kiállítási tárgyak aztán gyorsan belakták a fantáziámat.

– Mennyire kötődsz személyesen Selmecbányához és a Bányászati Múzeumhoz?

– A gimnázium negyedik osztályát Selmecbányán jártam ki, ott is érettségiztem (ez volt a feltétele annak, hogy Magyarországon tanulhassak tovább ösztöndíjasként). A megpróbáltatás éve volt sok szempontból, nagyon vártam, hogy vége legyen, s örökre elbúcsúzhassak a nyomasztó helytől. Nem így lett, mert némi idő elteltével vissza-visszajártam, majd adtam magamnak egy írói feladatot, aminek az eredménye az imént említett regényem lett. A regényhez fel kellett fedeznem Selmecet, sorra vettem a múzeumokat, a bányászatit is. Rendezvényekre is jártam, 2019-ben Selmec kulturális főváros volt, gazdag programkínálattal, ami az anyaggyűjtés szempontjából nagyon hasznosnak bizonyult. És hát alaposan belehabarodtam a városba.

– A könyv nagyon filmszerű, kalandos. Volt előtted gyerek, akinek meséltél belőle próbából? Hogyan reagáltak a gyerekek?

– Írás közben nem volt gyermek kontrollcsoportom, és egyelőre szinte csak felnőtt gyerekektől kaptam visszajelzést. Kedvezőeket. Profi olvasóktól egyébként. De várom már a gyermek olvasók értékelését is, remélem, sokakhoz eljuthat a könyv.

– A főhős egy gomb és egy ásvány – honnan jött ez a különleges párosítás?

– Az ásvány azért evidens, mert hát mégiscsak egy bányászati múzeumról van szó. Amúgy is vonzódom az ásványok, kőzetek titokzatos világához. Egyébként gimi elsőben volt geológiánk, 60 ásványt kellett felismernünk, nekem elég jól ment, talán épp a vonzalom miatt. A gomb pedig azért, mert az első múzeumlátogatásomkor lenyűgözött egy kiállított ruhadarab, nem is akármilyen: II. József látogatóköpenye (II. József kétszer is járt Selmecen, először hercegként, s ebben a köpenyben szállt le a bányába, ami része volt a programjának). Nos, ez a látványélmény indította el a szalamandrás történeteimet annak idején, az első részlet is Látogatóköpeny címen jelent meg a Dunszt kulturális magazinban.

A múzeumi mesekönyvhöz is innen indultam, valahogy garanciát jelentett arra, hogy végig tudom csinálni a projektet. Amúgy amikor kifejezetten a mesekönyv miatt jártam be újra a múzeumot, megdöbbenve láttam, hogy a látogatóköpenyről tényleg hiányzik az a bizonyos gomb, amiből a főhősöm lett – erre korábbi látogatásaimról nem emlékeztem. Szóval a természeti világhoz tartozó ásvány és az emberi kéz által műgonddal teremtett gomb bizonyos értelemben a város szimbóluma is lehet. A kézműves gomb a formájával, gömbölyűségével a teljességet is akár. És persze az élettelen tárgyak megszemélyesítése remek játéknak bizonyult. A múzeumi tárgyak életre keltése nagy kaland volt.

– Mennyire volt nehéz megtalálni az egyensúlyt a valós múzeumi tudás és a mesei fantázia között?

– Nagyon sokat tanultam a kiállított tárgyaktól vagy -ról, másképp nem mertem volna belevágni ebbe a könyvbe. A cél persze az is volt, hogy a múzeumról mint intézményről közvetítsek ismereteket – ehhez az is kellett, hogy bejárjam az épületnek minden zugát, azokat is, ahova turistaként nem jutnék el – erre volt jó a rezidensprogram, amihez hozzátartozott, hogy a múzeum dolgozói végigvezettek a tisztítóműhelytől a padlástérben lepecsételt ajtó mögötti raktárig, miközben aprólékosan beavattak a munkájukba. És hát szerettem volna kedvet csinálni a gyerkőcöknek egy ilyen roppant intézményhez, ahova általában muszájból kell menniük. A tárgyak inspiráltak, rengeteg ötletet adtak, jól éreztem magam ebben a fantáziavilágban.

– A könyv QR-kódos, interaktív – ez még mindig ritka a magyar gyerekirodalomban. Miért tartottad fontosnak, hogy a technológiát bevond a történetbe?

– Az a helyzet, hogy nem vagyok naprakész a technológiák alkalmazásában, viszont írói fogásként meglehetős vakmerően – tapasztalati tudás nélkül – előbb alkalmazom őket, mintsem a mindennapokban használnám. Még nem volt pl. mobiltelefonom, amikor hangjátékot írtam mobiltelefonokra… Egy kicsit így voltam ezzel most is. A gyerekek viszont minden újat szeretnek, és azonnal tudják is alkalmazni, s itt most jó ötletnek tűnt, hogy a grafikus illusztrációk mellett vagy mögött QR-kódok jóvoltából a múzeumi tárgyak fotóihoz is eljussanak a gyerekek (akár kedvcsinálók is lehetnek ezek a fotók), a tárgyakhoz tartozó leírásokból pedig ismeretekre tehetnek szert.

A QR-kódok amúgy esztétikusak, a könyv vizuális értékét gazdagítják, egy közepükön elhelyezett bányászlámpával mintegy rávilágítanak a titkos kapcsolódásokra.

– Mit tapasztalsz: a digitális eszközök inkább távolítják a gyerekeket az olvasástól, vagy lehet velük hidat építeni?

– Azt gondolom, lehet hidakat építeni. A digitális eszközök közvetítő közegek, a gyerekek szívesen használják őket. Persze, nem mindegy, mire. Az oktatásnak is ki kellene vennie a részét a hídépítésből, csak lépést kellene tartania a technológiák változásaival. Ami a pedagógusok folyamatos szakmai és önképzésével érhető el, viszont ez sajnos csak egy szűkebb réteg igénye, és persze a lehetőségek is eléggé korlátozottak.

– Hogyan látod: mi változott leginkább a mai gyerekek olvasási szokásaiban a saját gyerekkora óta?

– Az én gyerekkoromban az olvasás számított az egyik legfontosabb szabadidős tevékenységnek, sokkal kevesebb volt a vizuális inger, a televízióban kiemelt időben sugároztak gyerekműsorokat. A mai gyerekek mesecsatornák szüntelen kínálatából válogathatnak, számítógépes játékokat játszanak, esetleg hangoskönyvet hallgatnak, és a szülők is szívesen letudják a gyerekkel való foglalkozás feladatát azzal, ha képernyő elé ültetik őket egész kicsi koruktól. Az olvasási szokások persze egyéniek: én könyvmoly voltam gyerek- és kamaszkoromban, de a kortársaim zöme nem falta a könyveket. Úgy gondolom, most is vannak nagy olvasók, minden digitális-vizuális csábítás ellenére, illetve a klasszikus papír könyv helyett akár e-könyveket olvasnak vagy a világhálón találják meg kedvenc olvasmányaikat. A felnőttek felelőssége most is elég nagy: vásárolnak-e a szülők rendszeresen könyvet a gyerekeiknek, kora gyermekkortól eljárnak-e velük könyvtárba, illetve az iskolában vannak-e a tanítási órákon túl könyvtárlátogatások, olvasókörök, ahol a befogadáshoz, értelmezéshez kapnak segítséget a fiatal olvasók.

– Szerinted a pedagógusok, szülők hogyan tudják támogatni, hogy a gyerekek ne csak „kattintsanak”, hanem valóban olvassanak is?

– Egyrészt jó példával. A gyerek utánzással tanul, ha gyakran látja a szüleit könyvbe mélyedni, előbb-utóbb ő is kezébe veszi ezt a varázstárgyat. Szívesen tér be könyvesboltba, gyarapítja házikönyvtárát. Az olvasásélmények megosztása, megbeszélése is fontos lehet. Másrészt az iskolában pedig egyfelől lehetőséget kell adni, hogy a gyerek beszámolhasson olyan olvasmányairól, amelyeket maga választ, nem tartoznak az iskolai tananyagba, másfelől izgalmas feladatokkal kell megkínálni a gyerekeket a tananyagban szereplő olvasmányok feldolgozásában, amelyeket később olvasási stratégiákként alkalmazhatnak. A kíváncsiságot és a kitartást kell táplálni: egy-egy szöveg tartogathat meglepetéseket, fontos visszajelzéseket.

– A Fedezz fel! sok közös beszélgetésre is alkalmat ad. Mi lenne az első kérdés, amit te magad feltennéd egy gyereknek a mese után?

– Hát hogy mit fedezett fel ebben a történetben! Tetszett-e, s mi tetszett, miért tetszett?

– Mi jelenti most neked a „felfedezést” – íróként, tanárként, emberként?

– Az olvasás szüntelen elfoglaltságom – hivatásomból kifolyólag is. Tanárként újraolvasom azokat a szövegeket, amelyeket éppen tanítok, miközben törekszem a szövegekről való párbeszédet úgy alakítani, hogy a diákok izgalmas felfedezésekhez jussanak. Íróként az emberi kapcsolatok változékonyságát, a személyiségtorzulásokat figyelem ebben a varázstalanított világban.

– Milyen élmény volt számodra, amikor először kézbe vetted a kész könyvet, és láttad benne a QR-kódokat, illusztrációkat, a múzeum világát?

– A könyv részleteiben már feltárult, mielőtt könyvtárgyként a kezembe vettem. Először az illusztrációk jöttek, Marcel Mészáros helyspecifikus grafikáit nagyon megkedveltem, főképp a humoruk, karikaturisztikus jellegük miatt. Aztán a QR-kódok „grafikáiban” (Juhász Rokko munkája) gyönyörködtem, a hozzájuk tartozó fotókkal, majd a tördelt szöveg is befutott a képanyaggal (Juhász Rokko volt a tördelő, a fotókat a múzeumtól kaptam, zömüket Ľubomír Lužina készítette, a QR-kódok pedig a bazis.me honlapra visznek, elhelyezésükben Németh Zoltán segített), végül a borító érkezett (Gyenes Gábor terve alapján). De nagy öröm volt, amikor tapinthattam, lapozhattam, szagolhattam (igen, a könyv illata is fontos! ) az egészet egyben. Bízom benne, hogy a gyerkőc olvasóknak (esetleg szüleiknek) is örömet okoz majd.

– Ha a Fedezz fel! folytatódna, hová vezetnéd a hősöket – egy másik múzeumba, vagy egészen más világba?

– Igazából volt egy nagy projektem: a selmeci bányamúzeumnak öt részintézménye van, s úgy gondoltam, mindegyiket megmesekönyvesítem. Az Óvárról szóló lendületből el is készült (címe: Az Óvár titka), hasonló hangnemben és formai elemekkel, QR-kódokkal, kvízkérdésekkel, interaktív kéziratként, mint a Fedezz fel!, akár már könyv is lehetne belőle, hiszen az Abacus+ Kiadó pályázott is vele, ám a Kultminor könyves szakbizottsága az idén tavasszal úgy döntött, nem támogatja a kiadását. Az indoklás nem volt helytálló, mert összemosták a szerzői és a kiadói pályázatokat, ami azt bizonyítja, hogy a tagok szakmai felkészültsége, tájékozottsága, hogy finoman fogalmazzak, megkérdőjelezhető. Ez eléggé kiábrándított, elvette a kedvem a folytatástól. Közben elkészült a Fedezz fel! szlovák fordítása, de elég reménytelennek látom, hogy eljuthat a közeljövőben könyvként a szlovák gyerekekhez. A múzeum ugyan érdeklődik (annak ellenére, hogy az egykori rezidensprogramot hirdető vezetőséget azóta lecserélték), de pénzt nem tud a kiadásra fordítani. A gyerekkönyv kiadási költségei pedig köztudottan elég magasak…

– Milyen könyvet ajánlanál ma egy olyan gyereknek, aki még nem fedezte fel az olvasás örömét?

– Erre a kérdésre nehéz határozott választ adni. Minden olvasó más, eltérő dolgokra nyitott, különböző történetek teszik kíváncsivá. Szóval ismernem kellene konkrétan azt a gyereket, akinek az ajánlat szólhatna. A kortárs magyar gyerekirodalom viszont nagyon gazdag, remek kiadók fáradoznak tartalmilag és formailag igényes könyvek kiadásával azért, hogy segítsék a különböző korosztályokhoz tartozó gyerekek olvasóvá nevelését. Gyakran kell könyvesboltba vagy könyvtárba menni, esetleg könyves honlapokon szörfözni, s előbb-utóbb megszólítja az adott gyerkőcöt egy-egy cím, könyvborító vagy fülszövegben foglalt tartalom.

– És végül: melyik mesehőssel tudnál leginkább azonosulni – a kalandvágyó Rodival, a kíváncsi gombbal, vagy a kissé szigorú, de jószívű Malvinával?

– Igazából mindegyik bőrébe bele kellett bújnom, éppen ezért mindegyiket másképp kedvelem. Mindegyikből van egy kicsi részem, vagy fordítva: mindegyiknek (vagy mindegyikhez) adtam egy kicsit magamból.

A könyv megrendelhető az Abacus+ weboldalán: https://abacusplus.eu/products/fedezz-fel