Közösség

A karácsonyfa története

Minden kedves Olvasónknak békés, meghitt, szeretetben és biztonságban telő ünnepeket kívánunk!

Magyarországon az arisztokrata családok állítottak először karácsonyfát. Az első valószínűleg Beethoven kedveséé, Brunszvik Teréz grófnőé volt, aki 1824-ben díszített fel először egy fenyőt. A szimbolikus szokás gyorsan elterjedt a városi polgárok körében. Húsz évvel később már nem volt karácsony fenyőfa nélkül ezekben a családokban.

A kereszténység megszületése előtt az örökzöld növények és fák különös jelentőséggel bírtak az ókori népek számára a téli időszakban, tiszteletük már a germán, a római, az egyiptomi és a kelta kultúra hagyományvilágában is ismert volt. Ahogy ma az emberek karácsonyfát állítanak, úgy ezen népek örökzöld faágakat aggattak ki otthonaik ajtajára és ablakaira, sokan ugyanis úgy tartották, hogy azok elűzik a boszorkányokat, a szellemeket, a gonosz lelkeket és távol tartják a betegségeket.

Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is.

A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-ére esik, míg a déli június 21-22-ére. Ezért is volt, hogy míg a nyári napforduló alkalmával azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték. Sokan úgy hitték, hogy a Nap tulajdonképpen egy isten, a tél pedig akkor jön el, amikor a napisten beteg és gyenge lesz. Az örökzöldek így a növények és fák virágzására, a napisten megerősödésére és a nyárra emlékeztette őket.

Az ókori egyiptomiak egyik legjelentősebb istene Ré volt, a napisten, akit legtöbbször napkoronggal a fején ábrázoltak. A szkarabeusz, napkorong és kosfejű férfi ábrázolásának kombinációja a felkelő, déli és lenyugvó napot jelentette számukra. Az egyiptomiak a téli napforduló idején – azaz mikor Ré elkezdett felgyógyulni és megerősödni – pálmalevélből készült gyékényszőnyeggel díszítették fel otthonaikat, ami a halál felett diadalmaskodó életet szimbolizálta.

A római világban a napfordulókor ünnepelt Saturnalia (december 17.) – amely során Saturnusra, a földművelés istenére emlékeztek – a vidámság és az ajándékozás napja volt, a római újévkor (jan. 1.) a házakat és templomokat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették, a gyerekeknek és a szegényeknek pedig ajándékot adtak. (Az ókori népek a téli napfordulót december 25-én ünnepelték, az első nikaiai zsinat döntése nyomán az egyház 325-ben erre napra helyezte Jézus születésének évfordulóját.) A druidák a házakra és az imahelyekre kiaggatott örökzöld növényekben az örökkévalóság szimbólumát látták.

Az örökzöld növények a viking társadalom hitvilágában is fontos szerepet játszottak: a skandinávok úgy gondolták, hogy az örökzöldek a napisten, Balder különleges növényei.

A karácsonyfa-állítás hagyománya a XVI. században terjedt el a Német-római Birodalomban, mikor a keresztények elkezdtek feldíszített fenyőfákat állítani otthonaikban. Valószínűleg Luther Márton volt az első, aki égő gyertyákkal díszített fel karácsonyfát. A német reformátor éppen hazafelé tartott egy téli estén, mikor az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes; Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy mikor hazaért, mindenáron be akart számolni családjának a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá.

A szokás Amerikában még a XIX. században is furcsának hatott, a karácsonyfa-állításról fennmaradt első feljegyzés az 1830-as évekből származik és Pennsylvania német telepeseinek nevéhez fűződik, bár a hagyomány a német otthonokban jóval korábban meggyökeresedett. Pennsylvania német lakosai 1747-ben is felállították a maguk közösségi fáját, de jó száz évig a legtöbb amerikai azt pogány szokásnak tartotta.

A puritán örökséget az egyre befolyásosabb német és ír bevándorlók ásták alá. A karácsonyfa később komoly támogatókra talált Viktória brit királynő és férje, Albert szász-coburg-gothai herceg személyében: a királyi pár 1846-ban az Illustrated London News című lap egyik rajzán volt látható gyermekeik körében a feldíszített fenyőfa mellett. Viktória – ellentétben elődjeivel – rendkívül népszerű volt az alattvalók között, s ha valamit tett, abból kis túlzással divat lett; nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a tengerentúlon, a keleti parton is. A fa ezzel végleg megérkezett az USA-ba.

karácsonyfa története

Az 1890-es években a karácsonyfa hihetetlen népszerűségre tett szert, Amerika pedig nagyra tört – legalábbis ami a karácsonyfák méretét illeti: ugyanis míg Európában ebben az időben maximum 1,2 méter magas fenyőket vágtak ki, addig az amerikaiak plafonig érő fákat állítottak.

A XX. század elején az amerikaiak házilag gyártott díszeket aggattak a fenyőre, míg a németek továbbra is az almát, a mogyorót vagy éppen a marcipános sütit favorizálták. Hamarosan elterjedtek az égősorok is, így a karácsonyfák napokon át hirdethették az ünnep szentségét – s immáron egyre többször a városok főterein.

A szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a napot; érdekesség, hogy mikor 1860 karácsonyán Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát.

Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. A hatvanas években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

(Forrás: Múlt-Kor)