150 éve ezen a napon született Thomas Mann német író, a XX. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja.
Thomas Mann útja egyenes és töretlen volt. Huszonöt éves korában A Buddenbrook család című nagyregényével világhíres író. Korai novelláival kivívja a nagy íróművésznek járó köztiszteletet. Az első világháború kezdetén még nem ismeri fel az imperializmus lényegét, és hisz a német törekvések történelmi igazságában. De az értelmetlen vérözön az ő számára is meghozza a kiábrándulást. És A Varázshegyben a polgárság beteg voltát ábrázolja, szinte enciklopédikusan foglalva össze a polgári gondolkodáslehetőségek kilátástalanságát.
Az eddig forma szerint politikán kívül élő író a fasizmus erősödésével felismeri a művész közéleti elkötelezettségét, harcosan áll szembe a fasizmussal, és Hitler uralomra kerülése után emigrációba megy. Amerikában az antifasizmus nagy hatású szószólója, nemcsak írásban, hanem személyesen, a rádión keresztül képviseli az embertelenné vált németséggel szemben az emberséges németséget, a nagy humanista hagyományok németségét. A két világháború közt írja legnagyobb szabású művét, a négyrészes bibliai regényt, a József és testvéreit. Már 1929-ben Nobel-díjat kapott.
Megfosztották állampolgárságától
A fasiszta Németország viszont megfosztja állampolgárságától és díszdoktori címétől. A háborútól kezdve gyötri a németek világtörténelmi felelősségének kérdése. Erről szól a háború után megjelent regénye, a Doktor Faustus. Az ötvenes években hazajön Európába, de Svájcban telepszik le, mert – úgy véli – akár az egyik, akár a másik Németországban élne, az jelképesen állásfoglalás lenne a másikkal szemben, márpedig magát régóta – és igen indokoltan – az egész német nép kifejezőjének tartja.
Utolsó esztendeiben írja meg az Egy szélhámos vallomásait, amelynek témája már régóta foglalkoztatta képzeletét. A regényt két kötetre tervezte, de csak az első készült el. Így is kerek egész. Nyolcvanéves korában halt meg Zürichben. A világ minden részében úgy búcsúztatták, mint a kor legnagyobb íróját.
Életműve óriási. Indulásától kezdve olyan rendszeresen dolgozott, mint egy lelkiismeretes tisztviselő. A nap pontosan megszabott óráiban ott ült íróasztalánál, hogy elvégezze a magára rótt napi feladatot. Nagy regényei mellett kisebb terjedelmű regényei, novellái, tanulmányai, publicisztikai művei, levelei s egyéb művei – amelyek között még egy szép dráma és verses apróságok mellett egy ezer hexameterre terjedő nagy költemény is akad – hosszú könyvespolcra terjedő köteteket töltenek be.
Ezek a művek kivétel nélkül aggodalmas gonddal szövegezettek; Thomas Mann a német nyelv egyik legnagyobb stilisztája, híresen bonyolult körmondatai a művekből kiszakítva is mint apró műremekek élnek. Prózája olykor átcsap a ritmizált esengés-bongásba. Nála szemléletesebben és zeneibben még nem írtak német prózát. És ez a próza, amely magában hordja a kor egész emberségének gondjait, benne a németség gondjait s mindenekelőtt a polgárság önkritikus gondjait, valahonnét a magasságból, ironikus mosollyal szemléli a meglátott és ábrázolt tragédiákat. Mann alkata általában nem humoros, csak a végső remekműben, az Egy szélhámos vallomásaiban ereszti szabadjára a mindig is benne lappangó nevettetést. Nem is szatirikus, a mosollyal inkább megért, mintsem elmarasztal. Pontosan az irónia, a kívülről-felülről figyelő fanyar mosolygás jellemző magatartására.
Korábban, az indulás éveiben főképpen a művész helyzete és sorsa érdekli. Ez a művész kívül áll a polgári világon, de szenved is a kívülállása miatt. Még Buddenbrookék családi krónikájában is fontos mozzanat a művészi alkat és a polgári alkat elkülönülése. Ez nyilván az író saját problémája volt, aki a családi hagyomány ellenére sem tudott kereskedőemberré válni. A Buddenbrook-regény azonban már főtémáját, a polgári hanyatlást ragadja meg.
Négy nemzedék története ez, az erős lelkű és keménykezű, vagyont gyarapító dédapától a vagyont őrző nagyapán keresztül a lelkiismeretes családfő, Thomas Buddenbrookig, aki már nem hisz a saját polgári létének értelmében, hiszen felnőtt egy újabbfajta, tülekedőbb polgárság – az imperializmus korának burzsoáziája –, amely mellett a régi polgári erkölcsök értelmüket vesztették. A negyedik nemzedék azután már képtelen az életre. A dédunokából művész lenne, ha volna ereje felnőni, de testében sincs már ellenállás, és az első súlyos betegség elviszi. – Ez a családregény méltó befejezése a XIX. század realista polgári regényirodalmának. A század utolsó évében készült el.
A nagy életmű
A nagy életművet pontosan tagolják a nagyregények. Ámbár ha sose írta volna meg fő műveit, kisebb regényeivel és novelláival akkor is a század legjelentékenyebb íróművészének és stilisztájának mondanók. Helyét mégis az öt nagy regény határozza meg.
A Varázshegy betegségregény, egy tüdőszanatóriumban játszódik, ahol mindenki beteg, nem is hisznek az egészséges ember létében, és ahol a különféle alakok, különféle véleményeikkel a reménytelenül beteg polgárságot példázzák. Itt az emberek megfeledkeznek az időről. De az idő nem feledkezik meg róluk. Jön a világháború – az első –, és a regény sokféle befolyásnak kitett hősét, Hans Castorpot kiráncigálja az időtlenségből. A katonai behívóval végződik a céltalan vitákba torkolló időtlenség. Epikus cselekménye alig van a műnek: eszmék, érzelmek, indulatok játéka, amelyből kikerekedik a polgári magatartás- és gondolkodáslehetőségek körképe.
A József és testvérei az ótestamentumi történet felidézése, de úgy, hogy a kultúrák kialakulásának és alakulásának látomásává szélesül. Hiteles régiségtan és játékos képzelődés, feledhetetlen alakok és kalandos történetek, történetfilozófia és mélylélektan, mélységes emberség és fenyegető embertelenség kavarog ebben az óriásepikában.
Legkomorabb regénye a Doktor Faustus. Jelképes történet Németország útjáról. Egy nagy tehetségű muzsikus végzetes fertőzést kap, amely elhatalmasodik szervezetében. Amikor a fasizmus uralomra kerül, elméje elborul; és amikor a szovjet hadak körülveszik Berlint, meghal. Az egész régi világ elmúlásának szimbóluma ez. Az embernek való élet már csak a túloldalról várható, azoktól, akik elgázolják ezt a világot. Ezzel tulajdonképpen be is fejeződik Thomas Mann ítélete arról a polgárságról, amelyből származott, és amelyet szeretett.
De mint a görög tragédiák után a feloldó szatírjáték, következett a vidám regény: Egy szélhámos vallomásai. Ez is polgárregény, illetve polgári magatartásról szóló regény, hiszen amikor a burzsoázia már túlélte magát, csak a szélhámos lehet igazi polgár, vagy úgy is mondhatjuk, hogy polgári eredményeket már csak szélhámos módon lehet elérni. Itt Thomas Mann iróniája nemegyszer igazi komikumba csap át, és a nagy mester élete legvégén megmutatta, hogy humoristának is van olyan jó, mint tragédiák ábrázolójának, eszmék megfogalmazójának vagy az idő mélységei felidézőjének.
Már életében is kétségtelen volt a halhatatlansága.
Kapcsolódó:
