130 éve született született Bernáth Aurél kétszeres Kossuth-díjas festőművész, grafikus, művészpedagógus, művészeti író –a fény festője és a látás mestere.
Bernáth Aurél a XX. századi magyar festészet egyik legmeghatározóbb alakja volt. 1895. november 13-án született Marcali városában, Somogy megyében. Már gyermekkorában kitűnt rajztehetségével, de a művészet iránti érdeklődése nem csupán az ábrázolás öröméből fakadt, hanem abból a mély érzékenységből is, amellyel a természet és az emberi világ szépségeit szemlélte.
Középiskolás korában, a gimnáziumi évek alatt már rendszeresen rajzolt, és hamarosan világossá vált számára, hogy életét a festészetnek fogja szentelni. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán kezdte meg, ahol mesterei között volt Ferenczy Károly, a nagybányai iskola egyik legnagyobb alakja. Ferenczy szellemisége – a természetelvű, lírai festészet és a fények finom megfigyelése – döntően befolyásolta Bernáth korai művészetét.
Az ifjú Bernáth Aurél Rippl-Rónai Ödön tanácsára kezdett el a festészettel foglalkozni, akivel Kaposvárott ismerkedett meg. Később Nagybányán tanult tovább, Réti István és Thorma János festőművészek irányítása alatt. 1921-ben Bécsbe költözött, ahol expresszionista és absztrakt stílusban kezdett festeni. Kapcsolatba lépett Kassák Lajossal és az aktivistákkal. 1926-ig élt Bécsben és Berlinben. 1928-tól rendszeresen kiállított a Műcsarnokban és az Ernst Múzeumban. Az 1930-as években visszatért a Nagybányai festőiskola tradícióihoz. Festészetére egyre inkább a nagybányai hagyományokon alapuló impresszionista stílus vált jellemzővé. Erőteljesen szembe helyezkedett a nonfiguratív ábrázolásmóddal.
1927-ben családjával Pöstyénbe (Csehszlovákia) költözött. Erre az időre tehetők lírai hangulatú, egyedi színvilágú, filozofikus műveinek keletkezése (például: Riviéra). 1926-ban a Képzőművészek Új Társasága nevű csoport tagja lett. Az 1930-as években a Gresham-kör szellemi vezére volt. Legjelentősebb művei ekkor születtek (Reggel, Tél, Aratóünnepre menő lány). 1930-tól rendszeres látogatója volt a Szolnoki Művésztelepnek. Az 1940-es években képeinek hangvétele, az addigi lírai stílusból átment a ridegebb színvilágba és ábrázolásmódba. Egyre több monumentális megbízást teljesített. A festészet mellett grafikai, falképfestői és írói munkássága is jelentős. 1945-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola tanára lett.
Korai évek: München és a modern irányzatok hatása
Az első világháború után, 1919-ben Bernáth Németországba, Münchenbe költözött, ahol több évet töltött. Ez az időszak rendkívül fontos volt számára, mert itt találkozott a modern európai művészeti irányzatokkal – elsősorban a kubizmussal és az expresszionizmussal. A német avantgárd hatására festményeiben megjelent a szerkezetes, geometrikus formaépítés és a színek érzelmi ereje.
Münchenben ismerkedett meg a magyar művészekből álló ún. „Müncheni magyar kolónia” tagjaival is, akik között több későbbi jelentős alkotó is volt. Közös céljuk az volt, hogy a modern nyugati művészetet ötvözzék a magyar hagyományokkal.
A Gresham-kör és a hazatérés
1926-ban Bernáth Aurél végleg hazatért Magyarországra, és hamarosan a Gresham-kör néven ismert művészcsoport egyik vezéregyéniségévé vált. Ez a társaság a budapesti Gresham kávéházban gyűlt össze, és tagjai – köztük Barcsay Jenő, Szőnyi István, Pátzay Pál és Aba-Novák Vilmos – a két világháború közötti magyar képzőművészet meghatározó alakjai lettek.
A Gresham-kör tagjai elutasították a pusztán akadémikus festészetet, de nem követték vakon az avantgárd irányzatokat sem. Közös céljuk az volt, hogy megtalálják a modern magyar festészet egyéni, nemzeti hangját. Bernáth ekkor bontakoztatta ki saját stílusát, amelyet lírai realizmusnak is neveznek: képein a valóság ábrázolása összefonódik a költői látásmóddal, a színek és formák bensőséges harmóniájával.
A fény és a táj festője
Bernáth Aurél művészetének egyik központi témája a fény volt. A természetet nem egyszerűen látványként, hanem lelki élményként ábrázolta. Képein a fény soha nem pusztán megvilágít, hanem életet és hangulatot teremt.
Jellegzetesek balatoni tájképei, amelyekben a tó tükröződése, a levegő rezgése, a napfény csillogása mind a természet lírai szépségét közvetítik. Festészetében a Balaton szinte szimbólummá vált – a harmónia, a csend és a belső béke jelképe.
Olyan képei, mint Balatoni táj vagy Kikötő Szigligeten, nemcsak a táj szépségét, hanem a festő lelki állapotát is kifejezik. Bernáth festményei mindig a szemlélődés művei: az ember és természet kapcsolatát, a látás örömét ünneplik.
Portrék, figurális kompozíciók és városképek
Bár Bernáth leginkább tájképeiről ismert, számos portrét és figurális kompozíciót is festett. Ezeken a képeken az emberi alak gyakran meditatív, elgondolkodó pózban jelenik meg – mintha a festő saját belső világát vetítené rájuk.
Városképei – különösen budapesti látképei – szintén lírai hangvételűek. A házak, utcák, hidak nemcsak épített környezetként, hanem hangulatok hordozóiként jelennek meg.
A tanár és a művészetelméleti gondolkodó
Bernáth Aurél nemcsak festő volt, hanem kiváló művészetpedagógus is. 1945-től 1961-ig a Képzőművészeti Főiskola tanára volt, ahol nemzedékek nőttek fel a keze alatt. Tanítványai közül sokan maguk is jelentős művészekké váltak.
Tanári munkájában nagy hangsúlyt fektetett a látás és a látvány megértésére. Szerinte a festészet nem csupán technikai tudás, hanem „a világra való érzékeny figyelem” művészete. Úgy vélte, hogy a jó festő nem a valóság másolója, hanem annak költője.
Bernáth elméleti írásaiban – például A festő és világa című esszékötetében – kifejtette gondolatait a művészet lényegéről. Szerinte a művész feladata, hogy a káoszból rendet teremtsen, a mindennapi látványból örök érvényű szépséget hozzon létre.
Freskók és monumentális művek
A festészet mellett Bernáth több freskót és monumentális falképet is alkotott. Ezek közül kiemelkedik a budapesti Széchenyi fürdő és a Gellért Szálló falfestészete, valamint a győri és szegedi középületek díszítései.
Monumentális műveiben is megőrizte lírai látásmódját: a nagyszabású kompozíciókban is mindig érezhető a finom színérzék és a fények költői kezelése.
Elismerések és utolsó évek
Bernáth Aurél munkásságát már életében számos díjjal elismerték. 1948-ban Kossuth-díjat kapott, később lett a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze, majd élete végén a Magyar Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagja.
Az 1970-es években egészségi állapota megromlott, de továbbra is dolgozott, rajzolt, írt. 1982. március 13-án halt meg Budapesten.
Halála után életművét számos kiállítás mutatta be, és ma is a magyar művészettörténet egyik legfontosabb fejezeteként tartják számon.
Bernáth Aurél öröksége
Bernáth Aurél művészete a mai napig inspiráló. Festményeiben a klasszikus szépségeszmény és a modern festői gondolkodás találkozik. Képein nincs semmi harsány, semmi túldíszített – a csend, a derű és a rend uralkodik.
Ő volt az, aki a magyar festészetben újraértelmezte a „látás” fogalmát. Nem elég, mondta, hogy valamit meglátunk – meg is kell érteni, hogyan működik a fény, a tér, a színek viszonya, és hogyan hat mindez a lélekre.
Bernáth művészete arra tanít, hogy a világ szépsége nem a látvány külsőségében, hanem a figyelmes, elmélyült szemlélődésben rejlik. Ez az üzenet ma is érvényes: a gyors, digitális képek korában különösen fontos újra felfedezni a csendes nézés, a valódi látás örömét.
Bernáth Aurél életműve a magyar festészet egyik legnemesebb fejezete. A fény költője volt, aki a tájban, az emberben és a mindennapi pillanatokban is megtalálta az örök harmóniát. Tanárként, íróként és gondolkodóként is a látás tisztaságát hirdette – azt, hogy a művészet nem más, mint a világ szeretetteljes megértése.
Ma, amikor a Balaton partján egy csendes alkonyatkor a tó tükrében megpillantjuk a lemenő nap fényét, talán ugyanazt az élményt érezzük, amit Bernáth Aurél is keresett egész életében: a szépség és a béke időtlen pillanatát.
Kapcsolódó:
Látogatás a Mesternél – Filmhíradó, 1957
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
