A július a nevét a naptárreformot végrehajtó Julius Caesarról kapta, aki ebben a hónapban született. Július a nyár legmelegebb hónapja, sokszor a szélsőséges időjárás jellemzi.
A természet bőséggel ontja gyümölcseit, terményeit – ezért is nevezték régen a székely naptár szerint Áldás havának: gazdag betakarítást remélve várták a gazdák ezt az időszakot a tavaszi munkákat követően.
A júliusra vonatkozó népi megfigyeléseket egy népi mondóka jól összefoglalja:
„Esős Illés rossz,
mert áldást nem hoz.
Jakab napja vihart szül,
Magdolna sárban csücsül.
Anna asszony reggele
már hűvös, ne játssz vele.
Mihelyt a pók széttépi hálóját,
Jön a felhő, s rögtön tartós esőt ád.”
Persze a mai klímakörnyezetben ezek az évszázados megfigyelések jócskán torzulnak, de nem árt tudnunk róluk.
Júliust eleink hívták Nyárhónak, Áldás havának, a keresztény hagyomány pedig Jézus egyik apostola után Szent Jakab havának mondja.
Július 2. napja, Sarlós Boldogasszony ünnepe. A Boldogasszony ‒ az áldott állapotban lévő Mária ‒ a várandós anyák, a szegények, a fogságban sínylődők pártfogója. Sok helyen ezen a napon kezdték el az aratást, aminek kalapemeléssel és imádsággal láttak neki. Az aratók munkaeszközeit a pap megszentelte, majd a búzatábla szélén keresztet vetettek, mielőtt nekiláttak a munkának.
Az utolsó kévéből aratókoszorút készítettek és a gazdának adták váltság fejében, amit ő a mestergerendára akasztott, jelezve a munka végeztét. A tánccal egybekötött aratóbál egy 1901-es miniszteri felhívás után vált általánosan ismertté, főleg a nagybirtokos vidékeken.
Július 13. • Margit napja. Sokfelé Mérges Margitnak csúfolták ezt a napot, mert sokszor esőt, zivatart hozott, és megzavarta az aratást.
Július 20. • Illés prófétáról elnevezett nap, amikor is munkatilalom volt érvényben, mert a népi megfigyelés szerint ezen a napon gyakoriak a viharok, és az emberek féltek, hogy a szél és a villám szétveri vagy felgyújtja az asztagokat. A hiedelem szerint mennydörgéskor a harci szekéren mennybe vonult Illés próféta abroncsolja a kerekét.
Július 22. • Mária Magdolna ünnepe, aki megtért a bűnös életéből. Úgy tartották, hogy ilyenkor esnie kellene az esőnek, mert Mária Magdolna siratja a bűneit.
Július 25. • Jakab napja. Szent Jakab a búcsújárók, hajósok és utasok védőszentje, aki az apostolok közül elsőként szenvedett vértanúhalált.Rendszerint ekkorra le kell aratni a zabot, mert különben kárba vész.
Július 26. • Anna napja. Szent Anna Szűz Mária édesanyja; a katolikus hívő asszonyok őhozzá könyörögtek gyermekáldásért. A gazdálkodásban is fontos napnak számított, mert a kender töve Anna napján szakad meg, ezért ilyenkor kezdték a kender nyűvését. Szép idő esetén e napon szedték az úgynevezett annababot is. A Szent Annának szentelt kedd évszázadok óta asszonyi dologtiltó napnak számított.
Mulatsággal, bállal való megünneplésére ma is élő szokásként említhetjük a füredi Anna-bált, amely a magyar társasági élet egyik legrégebbi és legpatinásabb eseménye.
ARATÁSI SZOKÁSOK ÉS HIEDELMEK
Július az aratás hónapja. A kenyérgabona betakarításának a sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani, melyek gyakran vallásos jellegű szertartásokkal is összekapcsolódtak. A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték.
A Csallóközben ünnepélyes volt az aratás első napja. „Jézus segíts!” fohásszal indultak, megemelték a kalapjukat. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az Ipoly menti falvakban az új résztvevőket beavatták: az „újoncokat fenekükvel a földhöz verték”, majd a marokszedők elkapták őket és „bekötötték marokba” (Csáky 1987: 170).
Bükön pedig így hallottam (1978): „Úgy csináltuk, aki még nem vót aratni, akkor a kévét lefektették aztán a lányt ráverték, 195ott nyomdosták a legények”. Olyan szokás is volt, hogy a legények és lányok, akik először arattak, keresztapát, illetve keresztanyát választottak maguknak, például Fejér és Somogy megyei uradalmakban.
Elszórt adatok vannak arra vonatkozóan, hogy nagy jelentőséget tulajdonítottak az első kévének, az elsőnek learatott búzaszálaknak. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. Sellyén az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon.
Az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. Balonyban a gazda a kötözőknek pálinkát, a marokszedőknek fejkendőt adott. Még az 1950-es években, a termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban, ahol kaszával arattak, nem mulasztották el, hogy az elnököt vagy az igazgatót megkötözzék (Manga 1977: 248).
A legtöbb hagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Gömörben úgy mondták, hogy ezt a madaraknak és a szegényeknek hagyják.
Az utolsó kéve
Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötődtek. Ebből készült az aratókoszorú. Aratókoszorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az őszi vetőmag közé elegyítették különféle magyarázatokkal. Göcsejben az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól tojjanak.
Kishartyánban az első kévét a pap számára vették le, a másodikat a gazdaasszony vitte haza. Ez került azután a karácsonyi asztal alá.
Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerű, korona formájú, koszorú alakú. Kalotaszegen, mikor az utolsó tábla búzába ettek, elkezdték kötni a koszorút, melyet egész Kalotaszegen búzakoszorúnak neveztek. A legtöbb helyen harang alakú favázra erősítették a búzát. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették.
A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment végbe. Múlt századi leírásban, pontosan meg nem nevezett alföldi helység aratóünnepéről olvashatjuk: „Erre megindul a nagy sereg tarkázva párosan, ének s néha zeneszóval mezőföldről, bemennek a faluba az uraság házához vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak.
Erre kezdődik a vacsora, ivás, táncz, mely néha estétől reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett jódolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek” (Réső Ensel 1867: 51).
A Zsitva mellékéről szóló beszámoló részletében termékenységvarázsló vízzel való leöntésről is megemlékeznek: „Összeszedve a határ minden vadvirágát, azokból a gabonaszálakból koszorút kötnek, egy búza alapkörfonatra két jól föleresztett, s fönn egymást körösztbe metsző ívfonatot kötnek, ezen koronaalakú fejéket a hideg víztől legkevésbé iszonyodó férfi fejére teszik.
A gazda házához érve nyakonöntik a koszorúvivőt: mi azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esső ne hiányozzék” (Réső Ensel 1867: 351). Hasonló leírást olvashatunk a kalotaszegi falvakról, ahol a falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivőkre.
Aratással, búzával kapcsolatos énekek
Ahol aratási ünnepélyt rendeztek, általános szokás szerint az aratók énekszóval érkeztek meg. Aratással, búzával kapcsolatos énekeket énekeltek. Kodály Zoltán jegyezte le Bédről:
Arass, rózsám, arass, megadom a garast.
Ha én meg nem adom, megadja galambom.
196(Béd, Nyitra m.; MNT II. 298. sz.)
Az aratási munka befejezéséről is szólt ének a Nyitra megyei Kalász községben:
1. Elvégeztük, elvégeztük az aratást, az aratást.
2. Készítsd, gazda, készítsd, gazda,
jó áldomást, jó áldomást.
3. A gazdasszony, a gazdasszony
jó vacsorát, jó vacsorát.
(MNT II. 310. sz.)
A Csallóközben az aratásról hazafelé menet énekelték:
Megérett a búzakalász, le kell azt már vágni,
Nem szabad a legénynek más faluba járni.
Nem is jártam, nem is fogok életembe soha,
Van énnekem a faluba kökényszemű barna.
(Marczell 1985: 47)
A bényi és érsekvadkerti aratókoszorút vivő menetben férfi- és női alakot ábrázoló figurákat is vittek. Zsúpból készített, felöltöztetett bábok voltak ezek, melyek néhol a farsangi és a szüreti szokásokban is megjelennek.
A gazdát köszöntő rigmusok gyakran vőfélyversekre emlékeztető dagályos szövegek, de vannak köztük énekelt, népköltészeti jellegű változatok. Csilinyáradon a következő dallal adták át az aratókoszorút:
Gazd’uramnak tisztelettel jelencsük
az aratást ma délbe befejeztük.
Adja isten kövér legyen minden búzaszem,
Fehér lisztből omlós kalács, puha kenyér sülhessen.
Bodakon így szólt a nóta:
Soós György uram nagy uraság,
álgya meg a Szentháromság!
Álgya, álgya, meg is álgya.
A torkunkat is megszánnya.
(Marczell 1985: 48)
Az aratókoszorút általában a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból kimorzsolt szemeket keverték a vetőmag közé.
A magának arató család nem rendezett különösebb ünnepséget. A módosabb gazda, aki részesaratókkal dolgozott, megvendégelte munkásait. Nagy aratóbálokat rendeztek az uradalmakban, különösen az 1901-es miniszteri felhívás után.
Az aratási munka végeztével a ma közösen gazdálkodó üzemek is rendeznek aratóünnepet, sőt aratókoszorút is készítenek, melyet az elnök vagy az igazgató irodájában helyeznek el.
(Források: Hagyományok Háza; Magyar Néprajz)
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
