485 éve halt meg Paracelsus, a XVI. századi Európa egyik leghíresebb polihisztora, akinek munkássága az orvostudomány mellett az alkímiában, a csillagászatban, a botanikában és az ezotéria terén is forradalmi újításokat hozott. A gyógyszeres terápia és kémia úttörője, aki az orvosságok helyes adagolását, a betegségek megelőzését és az egészséges életmódot tartotta szem előtt. Ismereteit vándorútjain professzoroktól, valamint füvesasszonyoktól, bábáktól és parasztoktól szerezte.
Paracelsus Svájcban, Einsiedelnben született Phillipus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim néven. Orvosi tanulmányokat végzett apja irányítása alatt, aki orvos volt Bázelben, de alkímiát és okkultizmust is tanult Spanheimi Trimethiusszal.A polihisztor – saját bevallása szerint – elsősorban tőle, illetve Lavant és Freising püspökétől kapta tudását, később pedig Baselban és Bécsben tanult, majd – 1515 körül – a ferrarai egyetemen szerzett orvosdoktori címet. Theophrastus érdeklődése időközben az alkímia és a hermetikus filozófia irányába fordult, nem-ortodox nézetei pedig valószínűleg szorosan összefüggöttek azzal, hogy egyetemi tanulmányai után hosszú vándorútra indult. A doktor 1524 táján telepedett le Salzburgban, addig viszont – Skandináviától Itáliáig, Németalföldtől egészen Moszkváig – bejárta Európát, áthajózott Észak-Afrikába, sőt, Konstantinápolyban, a krími kán udvarában és a Közel-Keleten is megfordult. Vándorlásai során gyógyítással foglalkozott, hozzávetőlegesen 8 éves „tanulmányútja” pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Salzburgban már kiforrott tudományos világképpel állapodott meg.
Theophrastus híres gyógyászati módszerei és az 1530-ban megírt Paragranummal kezdődő irodalmi munkássága új színt hoztak a XVI. századi orvostudományba: a doktor mindenekelőtt szembefordult az ókori Hellász óta uralkodó galénoszi elvekkel, azok helyett pedig a kibontakozó hermetizmus és neoplatonizmus szerzői, például Pico della Mirandola és Marsiglio Ficino nyomán építette fel saját ideáját. Erre a szembenállásra – és a vélt minőségi különbségre – utalt az idők során felvett Paracelsus név is, mellyel a gyakran kuruzslónak titulált orvos azt kívánta kifejezni, hogy többnek tartja magát az ókor egyik legnagyobb tiszteletben álló gyógyítójánál, a római Celsusnál. Az ő gyógyászatának alapját ugyanis már nem a testnedvek egyensúlyának és zavarainak ideája adta – ez volt a galénoszi gondolat lényege –, hanem Paracelsus egy kettős világképben gondolkodott, mely egyfelől a bennünk rejlő mikro-, és a minket körülvevő makrokozmosz, másfelől pedig a világot alkotó ásványok és az emberi szervezet analógiáira épült.
Ebből aztán egyfelől az következett, hogy a paracelsusi orvoslás sok szempontból az ezotéria, sőt, a mágia határterületére tévedt, mivel ezen filozófiából eredően a jó doktornak – így magának Paracelsusnak is – komoly asztrológiai képzettséggel kellett rendelkeznie, hiszen a test – szerinte – működésében a kozmoszhoz hasonult.
Másfelől viszont a polihisztor az emberi szervezetet igen materiális alapon, a világegyetemet felépítő elemek összességeként értelmezte – ebben a rendszerben a szervek az egyes ásványokkal álltak párhuzamban –, a betegséget pedig a fennálló egyensúly felbomlásának tulajdonította, amit külső hatásokra vezetett vissza. Ez a szemlélet rendkívül fontos gyakorlati újításokat hozott, hiszen ideája nyomán Paracelsus lett az első orvos, aki a gyógynövények mellett különböző ásványokat is alkalmazott a gyógyításban. Munkássága nyomán jelent meg a medicinák között például a higany, a kén és a vas, amivel egyfelől a jatrokémia, másfelől pedig – fenti idézete nyomán – a toxikológia úttörőjének bizonyult. Érdekesség, hogy a tudós kísérletezései nyomán terjedt el a laudánum, és 1526-ban ő adott nevet a cinknek is.
Paracelsus tehát nézeteivel sok szempontból modernitást képviselt kortársaival szemben, szokatlan módszerei miatt azonban gyakran kuruzslónak nézték, sikereivel pedig irigységet és rosszindulatot váltott ki kollégáiból; ebben persze neki is szerepe volt, hiszen az általa lenézett orvosokkal szemben végtelenül gőgösen viselkedett.
Miután 1527-ben kinevezték a baseli egyetem oktatójának, ebben a városban sem – csak – állítólagos kuruzslása, hanem botrányos viselkedése miatt bántak vele ellenségesen, hiszen Paracelsus például a nyílt utcán égette el a híres muszlim orvos, Avicenna könyvét. A polihisztor emiatt egy éven belül távozni kényszerült katedrájáról, és visszatért régi, megszokott életéhez: ismét útra kelt Európában, és a csodálkozó, vagy rosszindulatú kortársaktól figyelve egyre-másra csodás gyógyulást hozott a betegeknek. Vándorlásai során a tudós arra is alkalmat talált, hogy kiadassa műveit, így jelent meg például a már említett – igencsak vitatott – Paragranum, vagy a híres A nagy sebészkönyv is, 1536-ban. Paracelsus utolsó éveiben Salzburgban telepedett le, és 1541 őszén itt is tért végső nyugalomra.
Bár a doktor egész életében meg nem értett zseniként bolyongott a világban, halála után a történelem sok szempontból igazságot szolgáltatott neki, ugyanis a hagyományos orvoslással szembeforduló gyógyítók nagy tisztelettel forgatták műveit. Paracelsust manapság jobb híján mégis alkimistának tituláljuk, a kifejezést ugyanakkor mégsem pejoratív értelemben használjuk: egész egyszerűen ez a legmegfelelőbb jelző arra az emberre, aki – igazi reneszánsz polihisztorként – a későbbi korok egzakt tudományának, a miszticizmusnak és a filozófiának a keverékéből megalkotta a maga – átmeneti – világképét. A zseniális gyógyító egyébként bevallottan foglalkozott az alkímiával, ám nem az aranycsinálás érdekében, hanem azért, hogy megismerje az anyagok átalakulásának nagy rejtélyét.(Forrás: Wikipédia, Rubicon)
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
