95 éve e napon történt, hogy Johann Ostermeier feltalálta a vakulámpát, ez volt a modern értelemben vett villanófény, amely már nem a korábbi magnéziumos robbanáson alapult.
A kezdetek az 1800-as években
A fotográfia legkorábbi napjaiban csak a napfény volt használható. A gyertyafény vagy a lámpás fény nem volt elég a film expozíciójához, hacsak nem voltunk hajlandók rendkívül hosszú ideig várni az eredményre, ami egyszerűen nem volt túl jó. A mesterséges megvilágítás 1839-ben hódította meg a fotográfia világát, amikor egy L. Ibbetson nevű férfi az első mesterséges fényt használta egy fénykép megvilágítására. Ez az oxigén-hidrogén fény volt, amelyet oxigén lánggal túlhevített kalcium-karbonát gömb segítségével hoztak létre.
Ezt a világítási módszert általában limelightnak (mészfénynek) nevezték. Érdekes módon ez a kifejezés eredete a „limelight” kifejezésnek is, amelyet híres emberek vagy a nyilvánosság figyelmének középpontjában álló emberek leírására használunk – mert akkoriban a híres embereket valódi mészfényben fényképezték!
Az oxigén-hidrogén lámpa problémája az volt, hogy a fény nagyon éles és erős volt. A portrékon az emberek arcai gyakran ragyogóan fehérek voltak, mert a fény túl erős volt. Emiatt a feltalálók folytatták a munkát, és új módszereket fejlesztettek ki a fényképezéshez szükséges megvilágítás biztosítására.
1909-ben megjelent a villanófénypor
A következő jelentős fejlesztés 1862-ben kezdődött, amikor megjelentek a magnéziumot és kálium-klorátport használó villanófény-pisztolyok. Ezek a vakufények nem voltak többek, mint egy pálca egy platformmal, amelyre a kálium-klorátot és a magnéziumot lehetett helyezni. Közvetlenül a fényképezőgéphez voltak csatlakoztatva, általában úgy, hogy a fotós a vakut a magasba tartotta, így amikor a fényképezőgép zárja elsült, a vaku is begyulladt.
Maga a vaku rendkívül veszélyes volt. Ezek a vakufények ugyan kontrolláltabb fényimpulzusokat tudtak előállítani, mint az oxigén-hidrogén lámpák, de a fényt az anyagok robbanása okozta. Mondani sem kell, hogy sok fotós megsérült, és néhányan meg is haltak, amikor magnézium villanófényeket próbálták használni.
Mégis, abban az időben nem volt jobb megoldás, így a fotósok az 1900-as évekig folytatták a magnézium villanófények használatát. Eközben a kutatók tovább fejlesztették a technológiát, biztonságosabbá téve a magnézium villanófényeket, és más világítási technológiákon is dolgoztak.
Az első vaku
Az első vakufény csak 1930-ban került kereskedelmi forgalomba. Ezeket a fényforrásokat Johannes Ostermeier fejlesztette ki, és a mai vakufényekhez képest meglehetősen nagyok voltak – nagyjából akkora méretűek, mint egy átlagos, otthoni használatra szánt villanykörte. Az első izzókat magnéziumszálak és oxigén felhasználásával, üvegburában gyártották. Ezek sem voltak tökéletes megoldások – néha az izzók túl korán ellobbantak, néha pedig az üveg repedt szét –, de mindenképpen javulást jelentettek a magnéziumpor-lámpákhoz képest.
Használatukkal javult a szinkronizálás is, így a fotósok sokkal könnyebben tudták a szükséges pillanatban, a zár kioldásakor előállítani a fényt, így kevesebb felvétel ment veszendőbe.
Az elkövetkező 30 évben a villanykörte-technológia is fejlődött. A műanyag váltotta fel az üveget a villanykörték burkolataként, mivel kevésbé volt hajlamos a robbanáskor összetörni. Végül a cirkónium váltotta fel a magnéziumot, mert sokkal erősebb fényt biztosított. Egy fontos probléma azonban továbbra is fennállt: a vakuk csak egyszer használhatók. Ha ellobbant, ki kellett cserélni.
A vaku kockák megoldják az egyszer használatos problémát
Kodak Instamatic fényképezőgéphez illesztett vaku kocka, amelyen látható a fel nem használt (bal oldalon) és a felhasznált (jobb oldalon) izzó
A ikonikus Kodak Flashcube, egy világító eszköz, amelyre szinte minden idősebb fotós vegyes érzelmekkel emlékszik, a világítási technológia következő forradalma volt. Amikor az 1960-as években megjelent a piacon, ez azt jelentette, hogy a fotósok most már négy alkalommal használható vakut kaptak egy helyett. Ez a praktikus kis eszköz négy kompakt izzóval rendelkezett, így ha az egyiket felhasználták, el kellett forgatni a kockát, és egy új izzót kellett irányba fordítani.
Ez arra ösztönözte más gyártókat, hogy hasonló eszközöket hozzanak létre, mint például a General Electric Flipflash, amely akár 10 izzóval rendelkezett, amelyeket egymás után lehetett bekapcsolni.
Discover more from Magyar Iskola
Subscribe to get the latest posts sent to your email.
