Tanuljunk Történelem

Az ipari forradalom

A világtörténelem egyik legfontosabb gazdasági átalakulását nevezzük hagyományosan ipari forradalomnak, amelyben a gépesített nagyipar vált egy ország vagy egy régió gazdaságának meghatározó tényezőjévé.

Először Nagy-Britanniában indult meg ez az átalakulás 1760 után, és első szakasza 1830 körül teljesedett ki. Nagy-Britannia ennek köszönhetően Európa vezető nagyhatalmává változott. Ezután az ipari forradalom egész Európában elterjedt, és megalapozta Európa hegemóniáját a világ más részei felett.

Az ipari forradalom folyamata

ipari forradalom
Az ipari forradalom eredményeinek elterjedése Európában

1780 után a brit gazdaságban radikális változásokra került sor: az éves nemzeti össztermék, amely a század első hetven évében egyenletesen,  növekedett, 1780 és 1801 között már nem egyenletesen nőtt, hanem egyre inkább felgyorsuló fejlődésre került sor. A különböző technikai, szállítási és szervezeti újítások ebben az időszakban minden jel szerint kölcsönösen felerősítették egymás hatását, s már nem csak mennyiségi, hanem minőségi változást idéztek elő a termelésben.Az ipari forradalom két legfontosabb sajátossága a gépi meghajtású berendezések és az új energiaforrások széles körű alkalmazása volt.

ipari forradalom
Szövőgépek a 18. századi Nagy-Britanniában

A találmányok a textiliparban kezdtek sokasodni – mert ennek az iparágnak a termékei számíthattak leginkább az egyre növekvő piacra. John Kay (1733-ban szabadalmaztatott) repülő vetélője lehetővé tette a szélesebb és gyorsabb szövést. James Hargreaves „fonó jenny” nevű (1764-ben feltalált és 1769-ben szabadalmaztatott) gépezetén egyetlen hajtókar kézi forgatásával 8 orsón lehetett fonni. Richard Arkwright már vízzel működtette 1768-ban szabadalmaztatott „vízi-szerkezet” (waterframe) nevű fonógépét.

Samuel Crompton pedig Hargreaves és Arkwright gépeinek elemeiből szerkesztette meg 1779 táján a finomabb fonást lehetővé tevő „öszvér” (mule) nevű gépét. Az 1790-es évekre így megoldódott a takácsok fonallal való ellátása, s felmerült az igény a szövés korszerűsítésére. Edmund Cartwright, egy nottinghami lelkész Kempelen Farkas Londonban bemutatott sakkozógépére utalva kijelentette, hogy szövőgépet sem lehet nehezebb szerkeszteni. A helyi kovács és ács segítségével megépítette, 1785-ben szabadalmaztatta, s 1791-ben Manchesterben már munkába is állította mechanikus szövőszékét.

Ekkor már külföldiek is bekapcsolódtak az újításokba. Az amerikai Eli Whitney 1794-ben szabadalmaztatott gyapottisztító gépe állítólag ötvenszeresére gyorsította fel a korábban kézzel végzett munka hatékonyságát. Amerika déli államaiból áradni kezdett a feldolgozni való gyapot Angliába. Joseph Marie Jacquard lyoni mérnök lyukkártyás vezérlésű szövőgépe (1804) már a gépzongora, a víziorgona és a lyukkártyás nyilvántartási rendszer előfutára volt.  Kilyukasztott kartonlemezek továbbították az információt a szövőgépnek. Bár a takácsok olyannyira aggódtak a gépek miatt, amelyek elvehetik tőlük a munkát, hogy megpróbálták meggyilkolni a feltalálót, 1812-re már sok Jacquard-féle szövőgép működött Lyonban.

Az ipari gépekhez szükséges energia-források közül először a víz hajtóerejét használták fel, s a legtöbb textilgyár a XIX. század közepéig még mindig így működött. James Watt szerszámkészítő a glasgowi egyetem gőzgép modelljének a javítása közben 1765-ben rájött, hogy egy kondenzátor beiktatásával csökkenteni lehet a gép hőveszteségét. Partnerével, Matthew Boulton birminghami vállalkozóval azt is megoldotta, hogy mindkét irányba a gőz mozgassa a dugattyút. 1800-ban már több ezer gőzgép működött Nagy-Britanniában.

ipari forradalom
Az univerzálisan használható gőzgép

Watt gőzgépéhez John Wilkinson acélgyáros készített az ágyúgyártáshoz használatos fúrógépén megfelelő ipari minőségű hengereket. Ugyanakkor Wilkinson fel is használta a gőzgépet a vasolvasztáshoz: kohóiba már 1780-ban négy gőzgép fújta be a levegőt. A „vas bolondjá”-nak csúfolt Wilkinson egyre több célra használhatta fel az egyre jobb minőségű vasat, s 1787-re útjára bocsátotta az első vasból készült hajót.

A fémtermékek sorozatgyártását és az alkatrészek felcserélhetőségét pedig Henry Maudslay 1790-es években tökéletesített esztergapadja és mikrométere biztosította. Korábban minden gépezetet különböző méretű, egyedi alkatrészekből szereltek össze. Mostantól azonban lehetségessé vált, hogy meghibásodás esetén gyorsan kicseréljék a hibás alkatrészt. A legteljesebb sikert e téren Eli Whitney, a gyapottisztító gép amerikai feltalálója aratta. 1798-ban az amerikai Kongresszus előtt szétszerelt tíz általa gyártott muskétát, alkatrészeiket összekeverte, majd újra összerakta valamennyit. Ez akkoriban nagy szenzációnak számított. Az alkatrészek felcserélhetősége pedig a modern, nagyipari tömegtermelés legfontosabb feltételévé vált.

A tömegtermelés

E tömegtermelés megkövetelte a közlekedés átalakítását is. Mivel az utak fenntartását a XVIII. században vállalatokra (úgynevezett turnpike trösztökre) bízták, ezek olyan szakembereket kerestek, akik tartós útfelületeket tudnak készíteni. Az első híres útépítő „Vak” Jack Metcalf volt, aki már hat éves korában elveszítette a látását a himlő következtében, mégis kiváló útikalauz hírében állott. Egy tröszt 1765-ben bízta meg 3 mérföld út elkészítésével. Metcalf középen megemelkedő, kifelé lejtő utat készíttetett, amelynek nagy kövek képezték az alapját, középre kisebb köveket, felülre pedig kavicsokat hányatott. Élete végéig 200 mérföld ilyen utat készített el. Thomas Telford skót kőműves nevéhez 920 mérföld út és 1000 híd építése kötődik. Õ már nagy, szögletes, egymáshoz illesztett kőtömbökkel alapozta meg az útjait. A legolcsóbb megoldást egy másik skót, John Loudon McAdam (a „makadámút” névadója!) találta meg. 1816-ban egy bristoli útfenntartó vállalat felügyelője lett, s hozzálátott az utak javításához. Az alapozást feleslegesnek tartotta, az egymást támogató, szögletes tömböket az út szélén helyezte el, s az utat köztük három-négy centis, mészkő- vagy homokkő-kavicsokkal szórta fel. A kavicsokról lehulló por mindent feltöltött, és kötőanyagként is szolgált. Így meglehetősen sima és teherbíró útfelület jött létre. Ezt a megoldást országszerte átvették, és Európában is elterjedt.

Mivel az első gőzgépek meglehetősen súlyos szerkezetek voltak, először hajókat próbáltak hajtani velük. Az 1780-as évektől Amerikában egyesek evezőket, mások vízsugarat vagy csavart próbáltak meghajtani gőzzel. Robert Fulton, az Angliába települt amerikai feltaláló először Franciaországnak ajánlott fel egy tengeralattjárót (1800), majd hazatelepült, és 1807-ben a Hudson-folyón sikeresen útnak indította lapátkerekes gőzhajóját. Harminckét óra alatt sikerült megtenni a New York és Albany közti 240 kilométeres utat. Az Atlanti-óceánon először 1819-ben kelt át 27 nap alatt egy gőzhajó, de azért az óceánokon még ötven évig a vitorlás hajók maradtak az urak. A gőzhajókat inkább a folyami hajózáshoz használták.

Ipari forradalom
Stephenson Rakétája

A szárazföldi szállítást sokáig lovak biztosították, az első nyilvános személyszállító lóvasút London mellett indult meg (1803). Richard Trevithick előbb közúti gőzkocsikkal próbálkozott, majd 1804-ben elkészítette a világ első vaspályán futó gőzmozdonyát. Szállításra használta, s 8-9 km/h sebességet ért el vele. Mások fogaskerekű vasúttal kísérleteztek, de csak a John Birkinshaw által feltalált sínhengerelés (1820) tette lehetővé hosszabb és erősebb sínek készítését. George Stevenson és fia, Robert 1825-ben a Stockton kikötővárost a szénmezők közelében fekvő Darlingtonnal összekötő sínpályához készítették el Locomotion nevű, 13-14 km/h sebességet elérő mozdonyukat. Itt indult meg az első személyforgalom is.

Miután Rocket (Rakéta) nevű mozdonyuk egy versenyen győzelmet aratott (1829), ők készíthettek mozdonyokat a Liverpool és Manchester közti, 1830-ban megnyitott vasútvonalhoz. A vaspálya és gőzmozdony egyesítésének gazdasági előnyei ekkor váltak nyilvánvalóvá. A kortársak azt mondták, hogy a vasút egyszerre számolta fel az időt, a távolságot és a késedelmet. Elterjedése pedig hatalmas lendületet adott vasiparnak, szénbányászatnak, hidak, alagutak építésének, a mérnökök képzésének valamint a városok további növekedésének.

Nevezhetjük-e mindezt forradalomnak?

A történészek egy része kezdettől vitatta az elnevezés érvényességét, és arra hívta fel a figyelmet, hogy ami Angliában történt, az inkább egy hosszú távú, lassú fejlődésnek, nem revolúciónak, hanem inkább evolúciónak volt a következménye. George Unwin már 1924-ben így fogalmazott: „Ha visszatekintve azt látjuk, hogy a forradalom két évszázadon át zajlott, s előtte szintén két évszázadon át zajlottak az előkészületei (… ) akkor elkezdhetünk kételkedni, hogy ez a terminus…, amely elég hasznosnak bizonyult ugyan, amikor elkezdték használni, vajon tényleg megfelel-e a célnak.” Rondo Cameron* az „ipari forradalom” szóösszetételt egyszerűen téves kifejezésnek nevezi.

A forradalom fogalmának azonban minden jel szerint olyan vonzereje volt a XX. század első két harmadában, hogy a történészek egy része továbbra is az iparosodás gyors, minőségi változásait hangsúlyozta.

Miért Európában kezdődött meg?

Annak ellenére, hogy Ázsiában az újkor folyamán gazdag és szilárd birodalmak épültek ki, amelyek a társadalom felett igen hatékony, állandó és központosított politikai ellenőrzést gyakoroltak, mégis Európa iparosodott. A nem európai birodalmak uralkodói éppen sikereik miatt tartották feleslegesnek a gazdaság ipari fejlesztését: hatalmas területeket egyesítettek, s jó ideig nem kellett tartaniuk külső riválisoktól. Az indiai Mogul Birodalom a termelés fejlesztésével mit sem törődve, kizárólag a parasztság kizsákmányolásának fokozására törekedett. Amikor pedig 1793-ban brit diplomaták érkeztek Kínába, kereskedelmi szerződést ajánlva, a kínai hivatalnokok úgy vélekedtek, hogy birodalmuknak egyáltalán semmi szüksége sincs mindarra, amit a „barbárok” fel tudnak kínálni.

ipari forradalom
A szövőszékkel indult

Európában azonban állandósult az államok egymással való versengése, s az uralkodók, kormányok gyorsan felismerték a kereskedelmi, gazdasági fejlődés szükségességét. Európában jóval nagyobb volt a készség a másoktól való tanulásra, az emberi környezet racionális módosítására. Európában sokkal jobban megerősödött a magántulajdon és a magánvállalkozás. A szultán bármikor elkobozhatta leggazdagabb főtisztviselői vagyonát – Európában már a középkorban elterjedt az a meggyőződés, hogy tulajdonától egyetlen törvénytisztelő személy sem fosztható meg. Indiában a kasztrendszer merev és kegyetlen társadalmi hierarchiát kényszerített a társadalomra – s bár a születés Európában is számított, a vagyonnak és az egyéni érdemnek köszönhetően feljebb lehetett lépni a társadalmi ranglétrán. Vagyis Európa rugalmasabb, nyitottabb társadalmaiban sokkal szabadabban működhetett a magánvállalkozás, mint Ázsia tagadhatatlanul gazdag, rendezett és erős államaiban.

Európán belül miért éppen Nagy-Britanniában bontakozott ki az ipari forradalom? Ennek is több oka volt. Elsősorban arra kell felhívni a figyelmet, hogy már a XVII. században Anglia volt a korabeli Európa fő gyapjútermelője és textiláru-készítője, vagyis az ipari forradalom előtt is fejlett háziiparral és kereskedelemmel rendelkezett.

A XVIII. században a módos, jobban táplált lakosság tagjai hamarabb házasodtak, több gyermeket neveltek fel és tovább éltek, mint elődeik. A század elején Anglia és Wales népessége valamivel meghaladta az 5 milliót, egész Nagy-Britanniáé pedig 8 millió körül lehetett. 1810 körül Anglia és Wales 10 165 000 lakossal rendelkezett, egész Nagy-Britannia pedig 18 millióval. A népességnövekedés miatt a lakosság már az ipar fejlődése előtt elvándorolt a falvakból, tovább növelve a városokat, egyszerre biztosítva hatalmas felvevő-piacot és munkaerőt az ipar számára. Természetesen a gyarmatok lakosságának gyarapodása és a külkereskedelem is fejlesztette a gazdaságot, a legfontosabb tényező azonban a belső kereslet növekedése volt.

Nem feledkezhetünk meg az energiaforrások viszonylagos bőségéről, az angliai szénmezőkről és vasérc-lelőhelyekről sem. Ezek nélkül aligha került volna sor ipari forradalomra.

Növekvő népesség, gazdagodó és nyitott társadalom, vallási tolerancia, növekvő városok, fejlett, piacra termelő mezőgazdaság, széles körben elterjedt kereskedelmi és pénzügyi ismeretek, a pénzügyi lehetőségekre való érzékenység és reagáló-készség, integrált pénz-piac, jó közlekedés, nyersanyagok (szén és vas) elérhetősége, új igények elterjedése, a költekezés és fogyasztás megnövekedése – mindezt megtalálhatjuk a XVIII. századi Észak-Franciaországban és Németalföldön is. Csakhogy mindezen gazdag régiók fejlődését a század végén súlyos politikai válságok sorozata rázta meg, forradalmak, felkelések és háborúk követték egymást. Nagy-Britannia viszont (földrajzi helyzetének köszönhetően) meg tudta őrizni az ipari és gazdasági fejlődés számára nélkülözhetetlen belső békét és nyugalmat ebben az időszakban. Ez pedig legalább olyan fontos előfeltétele volt a gazdasági fejlődésnek, mint a fentebb felsorolt tényezők.

_________

*Rondo Cameron amerikai történész a szerzője „A világgazdaság rövid története a kőkorszaktól napjainkig” című munkának (Maecenas Kiadó, 1994)

A könyv szakszerű, lényegre törő, mégis olvasmányos. Ma, amikor újra – és az alapoktól – kell elsajátítanunk a korszerű gazdasági szemléletet, a világpiac keretei között helyét kereső Magyarországon időszerű megismerkedni Cameron professzor nagyszerű alapvetésével.

A kötetet közgazdász hallgatók, vállalkozók, de gyakorló menedzserek is haszonnal forgathatják.

Az is bizonyosra vehető, hogy a menedzserképző tanfolyamokon és az átképzési tantervekben is kiemelt szerepet kap ez a mű, hiszen középpontjában nem más áll, mint maga a gazdálkodó ember.

További művei.