Egyre gyakrabban hangzik el újra a „szavalás”, „szavalóverseny” kifejezés a versmondás, versmondó verseny helyett, amelynek meghonosításáért évtizedekig dolgoztak egész nemzedékek. Mert le kellett vetkőzni a patetikus, fellengzős, nagyhangú, teátrális szavalást, a nevével együtt, hogy felváltsa a pódiumművészet jóval kifinomultabb, nem csak az érzelmekre ható, hanem gondolkodásra és elmélyülésre is késztető modern előadásmódja, azaz a VERSMONDÁS.
Ne feledjük a gyakran idézett, legigazabb mondatot: „A vers az, amit mondani kell.”
Innen kérjük tisztelettel a kultúrában dolgozókat, felkészítő pedagógusokat, honlapszerkesztőket, újságírókat, tehát mindazokat, akik ezen a területen szerveznek, dolgoznak, használják a VERSMONDÁS, VERSMONDÓ VERSENY kifejezéseket. Olyan nyelvészeink, nyelvművelőink hagyatéka, óhaja, küzdelmei nyomán is, mint Jakab István vagy Mayer Judit volt.
A Vers- és prózamondók kézikönyvét a mozgalom működési szabályainak szakmai megújítása, megalapozása során állítottuk össze 2006-ban a szakma képviselőivel, hogy támpontokat adjunk a felkészüléshez és értékeléshez. A kötet megrendelésre elérhető .pdf-formátumban, de most a bevezetőt itt is elolvashatják.
Haraszti Mária:
Pódiumművészet – avagy az egyszemélyes színház
Évek óta töröm a fejem azon a ma már axiómaként kezelt kiszóláson, amely Kányádi Sándor egyik verslemezének borítójáról vált közkinccsé: „A vers az, amit mondani kell.” Az a kisfiú, aki ezt – talán megilletődöttségében, zavarában vagy kínjában – kiötlötte, egyetlen mondatával bekerült a halhatatlanok közé. (Hány író-költő kínlódik érte hiába!) Mit is gondolt valójában a gyerek? Hogy jó, hogy mondani kell, vagy hogy a vers az, amit mondani kötelező, akár akarja az ember, akár nem? Bizonyára semmi mélyebbet nem akart vele kifejezni, a mondat mégis jó, mert elgondolkodtató a maga befejezetlenségében, tökéletlenségében is. Rávesz, hogy ismételgessük akkor is, ha mondandója nem egészen tisztázott: így mindenki hozzátehet valamit a saját gondolataiból.
Valahogy így „működik” a jó alkotás is. Teret hagy – minden korban és emberben – a továbbgondoláshoz.
Ezt a teret a pódiumon álló előadó – a maga egyszemélyes színházával – tágítja, módosítja, vagy csak kitölti. Minden szöveghez meg kell találnia a megfelelő stílust, eszköz- és esetleg kelléktárat. Mert nem igaz, hogy verset, prózát csak így vagy úgy szabad mondani. Nem volt, nincs és nem lesz egységes versmondói stílus. Van, aki bravúrosan használja az eszköztelenséget, más színészi, színházi eszközöket is
bevet. Van, akitől a közönség áhítattal elfogadja a telefonkönyv skandálását is, van, akitől a legnagyszerűbb alkotás is elfordul…
Láttam már olyan színészt, aki versműsorában a költő minden versében hibát vétett – rosszul tanulta meg a szöveget. Olyan előadóművészt is, aki előadásának közepén hisztériás rohamot kapott, mert valaki kinyitotta közben az ajtót… Bizonyára önök is láttak már színészt, akinek nem lehetett érteni a mondókáját, mert nem artikulált, minden hang bennszorult a szájában. És újabban a magyar szinkronnal készülő filmek nézésétől is elmegy az ember kedve, ha hallja a sok idétlenül sápítozó, fejhangon kántáló szinkronszínészt, a nyávogó gyerekhangokat, de az elektronikus médiumokban szereplő bemondók orrhangjáról, a pösze, raccsoló, szájukban gombócot forgató riporterekről, a torokba préselt vagy orrban megbúvó hangú műsorvezetőkről is oldalakon át lehetne szövegelni, hiszen sajnálatosan nagy hatással vannak amúgy is elég pongyola nyelvhasználatunkra.
A pódiumművészet elsősorban beszédművészet.
Eszköze a művészi beszéd.
Tanulandó, megtanulható. Az iskolának is feladata (lenne) a beszédművészet oktatása. Ehhez jó eszköz a szöveg hangos reprodukálása.
Montágh Imre ezt így fogalmazza meg:
„Azért olvassuk még egyedül is hangosan a verset, mert az akusztikus gyönyörűség csak így jön létre.”
Így van ez talán a kezdet kezdetétől, a beszéd felfedezésétől, a horda történetének szájról szájra hagyományozásától kezdve. Ma is izgalmas, ha egy tábortűz körül ülve a mesélővel együtt újra átélünk egy-egy hátborzongató kalandot…
Igényeljük az esztétikai élményt, azt a tapasztalati anyagot, amelyet a nyelv közvetít. Igényeljük a tapasztalatból nyerhető katarzist. Az irodalom – vers, novella, regény, dráma – etikai tartást, mércét, olyan erkölcsi értékeket közvetít, amelyek mesebeli hamuban sült pogácsaként életünk végégig bármikor elővehetők tarisznyánkból.
Talán nem árt, ha röviden áttekintjük a versmondás történetét.
„Bárhol és bármikor keletkezett színházi kultúra, ugyanott már minden emlékezetet meghaladó idők óta volt előadóművészet – írja Hegedűs Géza – Aiszkhülosz, aki az i.e. V. század folyamán a tepsziszi kezdeményből tulajdonképpen kiformálta a dráma műfaját, maga mondotta magáról, hogy ő csupán morzsákat gyűjtött Homérosz dúsan terített asztaláról… Ezeket akkor már évszázadok óta mondták a hivatásos hősénekmondó, a rhapszodoszok és utódaik.” (In: Hegedűs Géza: A pódium művészete. In: Egyedül a pódiumon. Népművelési Propaganda Iroda 1977.)
A fejlődés – mai tudásunk szerint – az énekelt szövegtől a dallamos recitáláson és a háttérzene-kíséreten keresztül a tiszta szövegmondás felé haladt.
Ezt az utat járta be a középkori lovagköltészet is – nálunk Balassi még dallamokra szövegezte verseit (s tette ezt később pl. Weöres Sándor is a XX. században), de ezeket már kinyomtatták, és hangsúllyal értelmezte olvasták fel.
Az előadóművészet színterének, a pódiumnak a fejlődéstörténete a lanttal és fuvolával kísért ókori vers-előadóktól a középkori dalnokversenyeken át, a mesterdalnokok rímjátékain keresztül egészen a XVI–XVII. század spanyol barokk színházi gyakorlatáig csiszolódik.
Akkortájt még nem volt a színházban függöny, így a díszletek átrendezése közben is szórakoztatni kellett a közönséget. Erre a célra állították fel a nézőtér egyik sarkában a pódiumot, amelyet esztrádnak neveztek. Közjátékokat, jeleneteket játszottak, zenéltek vagy verseket mondtak itt. A spanyol esztrád tekinthető tehát az európai kisszínházak elődjének, amelyek teret adtak a versmondásnak, az előadóművészetnek. Böhm Edit (Utalás Böhm Edit: A versszavalás történetének néhány tanulsága c. kéziratos tanulmányára. In: Kiss László: Az életre keltett vers – versmondás. Versmondó, Különszám, 3. o.) szerint tájainkon az 1790-es években, a németesítés ellenhatásaként a diáktársaságokban kezdték el programszerűen mondani elsősorban a kortárs magyar költők verseit. Önképzőköröket, magyar társaságokat alakítottak, amelyek évente egyszer nyilvánosan is szerepeltek. Előadásaikra a tanáraikat és a város polgárait is meghívták. Az ilyen nyilvános előadásokat örömünnepnek nevezték, saját szerzeményeiket és a korabeli költők alkotásait mutatták be. Céljuk a magyar költészet és a magyar nyelv terjesztése és fejlesztése volt – a versmondás tehát a nemzeti függetlenségi mozgalom és a nyelvújítás jegyében született meg.
A professzionális magyar versmondás a nemzeti színjátszás megjelenésével és fejlődésével egy időben alakult ki. Az 1830-as években először a szalonok felolvasó estjein, majd a hangversenypódiumokon és színpadokon jelenik meg a vers, kiváló színészek tolmácsolásában.
A szavalás az ősi szó szavunk egyik származéka – írja Kiss László Böhm Edit tanulmányára támaszkodva –, a népnyelvből „sokat beszél, felesel” jelentésben ismert. A szót a nyelvújítók emelték be a köznyelvbe, az eredeti és a mai használattól is eltérő, tágabb jelentéssel: a beszédművészet megnevezésére. Addig ugyanis csak latinul deklamáltunk vagy orátorkodtunk. A XIX. század elején tehát a szavalás magában foglalta a szónoki mű előadását, a színészi beszédet és a versek művészi előadását is.
Ez a beszédművészet mindhárom ágában egyértelműen pozitív jelentés először a szónoklattanban vált pejoratív minősítéssé a XIX. század végén. Ekkor már csak arról a szónokról mondták, hogy szaval, aki szépen fogalmazva, hatásosan adta elő tartalom nélküli mondanivalóját.
Nagyjából ekkor kezdett átalakulni a színészi, patetikus, deklamáló játékstílus is a korszerűbb, jellemábrázoló, a köznyelvhez közelítő, természetesebb színpadi beszéd jegyében.
A magyar nyelvű vers- és prózamondás az utóbbi kb. 60 (mostanra már 80) évben látványos fejlődésen ment keresztül. Az iskolai oktatás keretei közül kilépve a különféle társadalmi és politikai ünnepek elmaradhatatlan részévé vált, művészeti szemléken hódított teret, majd a hatvanas évek irodalmi színpadi mozgalmaiban csúcsosodott ki, új formákat, stílusokat és színjátéktípusokat életre híva. A nagy úttörők között – a teljesség igénye nélkül – meg kell említenünk legalább Ódry Árpád, Somlay Arthur, Timár József, Ascher Oszkár, Major Tamás, Latinovits Zoltán, Jancsó Adrienn, Ruttkai Éva, Berek Kati, Illyés Kinga nevét… (Lemezeik, tévéfelvételeik még hozzáférhetőek.)
A vers- és prózamondás a XX. század végi rendszerváltást követően átmenetileg vesztett a megbecsültségéből, Magyarországon pl. eltűnt a médiumokból. Aztán lassan megjelentek szakmai fórumai, országos, majd határokon átívelő versenyei is. Mára különféle szakmai képzések, drámapedagógiai táborozások stb. segítik a „mozgalmat”.
Idehaza a pódiumművészet talán kevésbé sínylette meg a társadalmi változásokat: hamar magára talált, rendezte sorait és fórumait. Az átalakulás még folyik, és érzésem szerint még sok vitára, kísérletezésre van szükség ahhoz, hogy megtalálja – kivívja! – helyét és szerepét a virtualitás korában is.
Ha vannak is szabályok, ajánlások – a pódiumművészet is, akárcsak a többi művészeti ág, öntörvényű: igazán nagy, emlékezetes egyéniségek, művészek csak ritkán akadnak. De megjelenésükig mindig szükséges a többiek – hivatásosok és műkedvelők – kísérletezése, lankadatlan igyekezete, lelkesedése: az alkotó és befogadó közeg, amelyből kiemelkedhetnek.
Kisebbségben élőknek pedig életbevágóan fontos, hogy az egyre rafináltabban és globálisabban jelentkező asszimilációs hatásokat, tudati és gazdasági nyomásokat, az idegen és ízlésromboló tömegkultúrák agymosásának erejét valamelyest ellensúlyozni tudja.
Bármilyen tanács, szakirodalom, módszertani segédanyag, képzés, drámapedagógiai tábor, szülő csak abban segíthet, hogy a tehetséges emberkét elindítsa e művészeti ág felfedezésének, gyakorlásának, művelésének, művészetté lényegítésének útján. A színpadon, pódiumon, közönség előtt álló ember – a legkisebbtől a felnőttig – egyedül küzd meg a szöveggel (még akkor is, ha társakkal áll a színpadon), a maga beszédművészetének kellékeivel éli és közvetíti egyszemélyes színházának értékeit…
Ez benne a félelmetes. Ez benne a nagyszerű.
S hogy ezt elhiggyék nekem, ide idézem az egyik legilletékesebb, Latinovits Zoltán (In: Latinovits Zoltán: Verset mondok. Népművelési Propaganda Iroda, 2. kiadás 1979, 93. o.) nézetét:
„Verset mondani nem lehet egyformán. Minden költőt egyformán mondani képtelenség.
Kétféle versmondás van: az egyik a rádióban, amikor nem látjuk a megjelentető személyt, a másik pedig pódiumon.
A pódium rendkívül nehéz hely. Nincs szituáció, nincs kellék, csak a költő szava van, amivel ki kell állnom a semmibe, és közvetíteni azt a költőt.
Na most elég sokat polemizáltak afelől, hogy a versmondó elébe furakodhat-e a költőnek vagy sem. Ebből adódott aztán a legrosszabb gyakorlat, hogy általában vigyázz állásban, különösebb meggyőződés nélkül mondják el a verset, amelyből sem az nem derül ki, hogy ki írta, hogy milyen ember volt, aki írta, hogy ejtette az a szavakat vajon, sem az nem derül ki, hogy a versmondó erről mit gondol.
A költő plusz az előadó – ez a kettő érdekel. Hogy ki mit vesz ki a versből, és kinek-kinek a vérén átcsurgatva, hogyan szólal meg a vers. (…)
Egy-egy vers tulajdonképpen egy-egy dráma… tehát pódiumon egy verset koreografálni kell (…), a koreográfiának nem uralkodnia kell a versmondáson, hanem alátámasztania azt.
Gesztusvilágunk a pódiumon jóformán teljesen elcsökevényesedett. (…) Nem segít engem az, hogy a versmondó átéli azt, amit mond, hiszen ez a kötelessége.”
_______________
Ahogy ott állsz a pódiumon, varázsló vagy. Karmester és zenekar. Hangszer vagy, megszólalhatsz sejtelmesen, harsányan lázítón. Hatalmadban tarthatod a közönséget: elbűvölheted, lázíthatod, megdöbbentheted – megtehetsz bármit. Csak egyet nem: hogy hamis, hazug hangot üss meg. Mert akkor oda a varázslat, oda a hatalom.
