Amikor megállt a Duna: Az 1963-as tél

Volt a múlt évszázadban pár év, amikor a Duna befagyott, teljes szélességében jégpáncél borította a folyót Budapesten és Pozsonynál is, elzárva a hajóútakat, ám felejthetetlen látványt és élményt nyújtva. Mikor volt ez utoljára? A szakirodalom egybehangzóan az 1963-as telet nevezi meg annak az időszaknak, amikor a Közép-Dunán a jég olyan összefüggővé vált, hogy a folyó „megállt”.

Az 1962/63-as tél Közép-Európa-szerte rendkívül kemény volt, ami lehetővé tette a Duna teljes befagyását a szlovákiai szakasztól egészen délig. A magyar főváros szakaszán a jég 1963. január 8-án éjjel rögzült, amikor a jégtáblák összefüggő páncéllá álltak össze. Ez a dátum jelzi az utolsó teljes befagyást a források szerint. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy – egy Budapest-központú forrás szerint – a Tisza Tokaj alatt fenékig befagyott, a Duna pedig végül egészen Jugoszláviáig (a mai Szerbia) befagyott. A szlovákiai szakasz is ugyanebben a sorsban osztozott. Pozsonynál az utolsó teljes befagyást 1963 februárjában dokumentálták, ami jól mutatja, hogy az extrém hideghullám regionális kiterjedésű volt, és az egész közép-dunai szakaszt érintette.

Akkoriban a budapesti téli középhőmérséklet a hideg időszakban -3,3 °C körül volt, ami elegendőnek bizonyult a hatalmas jégpáncél kialakulásához.

Miért nem fagy be ma már a Duna?

Az 1963-as esemény azóta is az utolsó fejezet a Duna befagyásának történetében. A jelenség eltűnéséhez több, egymást erősítő tényező vezetett: a klímaváltozás és az emberi beavatkozások.

Az elmúlt évtizedekben drámaian megváltozott a Közép-Európai régió telének átlaghőmérséklete. Az 1901–1950 közötti időszakhoz képest már körülbelül +1,5 °C emelkedés figyelhető meg a téli átlaghőmérsékletben. Míg korábban már -0,54 °C körüli tartós középhőmérséklet is elegendő lehetett a befagyáshoz, a mai hidrológiai viszonyok mellett már -1,05 °C alatti tartós és erősebb fagyra lenne szükség a teljes jégpáncél kialakulásához. A klímaváltozás miatt a „klasszikus” mély és hosszú fagyok egyszerűen ritkábbak lettek.

Folyószabályozás és a mélyebb meder is befolyásolja

A Duna jégképződését nem csak az időjárás, hanem a meder állapota is befolyásolja. A folyószabályozás (töltések építése, mederkotrások) előtt a Duna szakaszai sekélyebbek, szigetekkel és mellékágakkal tarkítottak voltak. A sekélyebb, lassabb sodrású részek (stagnáló zónák) kedveztek a tartós jégképződésnek. A folyón végzett szabályozások, a mélyebb meder és a gyorsabb vízmozgás ma már nehezítik a teljes befagyást. Ezen felül az emberi beavatkozások – mint az erőművek hűtővíz-bevezetése vagy a szennyvíz hatása – szintén megakadályozhatják a jég tartós megmaradását. A folyó szabályozása és a szennyezés hozzájárult a teljes befagyás jelenségének visszaszorulásához és megszűnéséhez.

Megtörténhet-e ismét?

A Duna teljes befagyásának lehetősége a közép-dunai szakaszon ma már rendkívül valószínűtlen, bár elméletileg nem lehetetlen. A szakirodalom szerint kivételes, hosszan tartó hideghullámra és rendkívül kedvező hidrológiai körülményekre lenne szükség, ami ma már nehezen képzelhető el. Az utóbbi évtizedekben teljes befagyás már nem fordult elő ezen a szakaszon, de komoly jéghelyzet (jégzajlás, részleges befagyás) még igen.

A teljes jégpáncél kialakulásának feltételei ma már a következők lennének:

• Tartós, mély fagy: Több napig tartó, akár -20 °C alatti átlaghőmérséklet.
• Kedvező hidrológiai körülmények: Kisebb vízhozam, lassú sodrás, hogy a folyó ne jusson „rázódó” állapotba, és a jég egybefüggővé válhasson.

A klímaváltozási trendek és a meder szerkezetének tartós megváltozása miatt a Duna befagyásának esélye mára minimálisra csökkent, és a Duna 1963-as állapot valószínűleg csupán egy történelmi emlék marad.