EGY KISGYEREKES APA SZEMBESÜL
Ezzel az alcímmel jelent meg Doffek Gábor írásá; ebből idézünk (a teljes cikk a linken olvasható).
„Mondja a feleségem, hogy ezt a mesekönyvsorozatot már nem lehet kapni a boltban, és nem is nyomják újra őket. Ezért a használt mesekönyves Facebook-csoportokban hat-, nyolc-, tízezer forintokat adnak egy-egy ilyen könyvért. Nekünk is van belőle. Olvassuk is minden este. Én is el tudnék mondani negyven-ötven epizódot fejből, de a kétéves gyerek szó szerint emlékszik az egészre. Imádja, nem tudja megunni, kacag rajta, követeli. Ahogy ezek szerint a fél ország kisgyerekes része. De miért?
Miért gyerekmágnes ez a könyv, és aki elutasítja (merthogy ilyennel is bőséggel találkozni), az miért kap hidegrázást tőle?
Egyfelől vitathatatlan, hogy a gyereket leköti, érdekli, szórakoztatja, tanítja. És tulajdonképpen idáig tart egy jó gyerekkönyvvel kapcsolatban az elvárás, azaz ha mindezt teljesíti, akkor ez egy kiemelkedő gyerekkönyv, és pont. A történetei egyszerűek, követhetők, a karakterek szerethetők, a sztori az abszolút hétköznapi, legegyszerűbb dolgokról szól – pazar, és ezt őszintén mondom. A gyerek tud azonosítani egyszerű eseményeket, tárgyakat, embereket. Kutya, játék, mama, papa, testvér, mosolyog, veszekszik, pityereg. Játszanak, alszanak, fürdenek, elesnek, felkelnek. Pont, ami a gyerekek nagy többségével otthon is történik, így nemcsak azonosítani tud a mesében mindent, hanem azonosulni is tud a szereplőkkel, a helyzetekkel, helyszínekkel – azonnal.
Ráadásul a helyszínek is ismerősek a gyereknek: a Keleti pályaudvartól a Balatonig, tehát még az is jó benne, hogy nem Varázshegyen, Bergengóciában, vagy a Tündérek csillagán játszódik.
De akkor mi a rossz benne? Nekem pont az, ami a jó. Egy átlagos, esendő családot látunk, amiben mindenki olyan, amilyennek lennie kell, kivéve anyát, aki utánozhatatlanul tökéletes.
Sosem veszíti el a türelmét, sosem hibázik. Akármit kérnek a gyerekek, szélforgótól királylányos fátyolig, minden játékhoz minden alkotóelemből korlátlan mennyiség rendelkezésre áll otthon. Sosem kell elugrani az OBI-ba vagy az IKEA-ba. Anya előveszi a fiókból a ragasztót, a kartonpapírt, az ollót, a fátyolt, a szélforgóhoz a hurkapálcikát, a ruhácskához az anyagot.
Az ember már attól szar szülőnek érzi magát, hogy elolvassa a felsorolást, hogy mi mindent tartanak ezek otthon.
Azt hagyjuk, hogy bármit kérnek a gyerekek, anya ott helyben azonnal leül, megvarrja, elkészíti, kivágja, megcsinálja. Hülyét kapok attól (én, aki egy rajzszöget sem vagyok képes rendeltetésszerűen használni), hogy ebben a családban mindenki ezermester, mindenki ilyen csináldmagad-atyaúristen, és mindenki mindent imád. Anya imád varrni, imád ragasztani, imád ültetni, imád mindent.
És itt a dilemma – ha tényleg annyira realisztikus, hétköznapi helyzeteket látunk (és tényleg) ezekben a könyvekben, akkor miért nem fért bele, hogy anya vagy apa valamiben béna, valamire várniuk kell a kölyköknek egy órát, egy napot, vagy, mondjuk, anya fáradt. Csak egyszer a kurva életben, három darab nyolc év alatti gyerekkel, egyedül otthon. Csak egyszer lenne fáradt a drágám! De nem. És értem, hogy ez egy mese, de a lényege épp az, hogy realisztikus. Nagyon. És közben mégsem.”
