A XVII. század az átmenet kora a nevelés történetében. Korábban a szülők gyermekeik iránti viselkedését általában a távolságtartás, a túlzott érzelmi kötödéstől való óvakodás jellemezte – ez érthető, hiszen járványok dúltak, óriási méretű volt csecsemőhalandóság, így a kisgyermekek élete állandóan veszélyben volt. A gyermekek elvesztését szüleik így könnyebben tudták érzelmileg feldolgozni. A gyakran lesújtó halál elleni harcot csupán az új életek világra hozatalával tudták felvenni. A XVII. században mindemellett már új eszközök rendelkezésre állnak: kialakul és fejlődik a gyermekgyógyászat, egyre elszántabb erőfeszítéseket tesznek az esendő gyermeki életek megmentésére. A gyermekre már egyre inkább úgy tekintenek, mint önálló értékekkel rendelkező individuumra, aki figyelmet törődést érdemel. A verés viszont továbbra is a legelterjedtebb nevelési módszer, hiába szónokolnak ellene a moralista írók.
A XVI–XVII. századra azonban változni kezdett a helyzet. A javuló életkörülmények, a gyermekgyógyászat fejlődése miatt nőttek a gyermekek túlélési esélyei, és az új szellemi irányzatok is jó táptalajt nyújtottak annak, hogy a korábbinál nagyobb figyelem jusson a pedagógia kérdéseire. Az átalakulás egyik legnagyobb hatású alakja az 1592. március 28-án, feltehetően a morvaországi Nivnicében született gondolkodó, a Comenius néven ismertté vált Jan Amos Komenský (latinosan: Johannes Amos Comenius) volt.
Comenius élete nem volt híján tragikus fordulatoknak: szülei korán meghaltak, a harmincéves háború idején pedig elvesztette családját, otthonát, és menekülésre is kényszerült. Nem csoda, ha az emberiségről alapvetően elég lesújtó véleménye volt.
„Minden fonákul vagy összekuszáltan hever szerteszét, vagy omlik össze. Az értelmesség helyett, amelyben az angyalokkal kellene egyenlőknek lennünk, a legtöbb emberben akkora tompultságot találunk, hogy a legfontosabb dolgok ismerete terén tudatlanságban az állatok színvonalán állanak. […] A kölcsönös szeretet és nyíltszívűség helyén kölcsönös gyűlölet, ellenségeskedés, háborúskodás, öldöklés van; az igazságosság helyén méltánytalanság, jogtalanság, elnyomás, csalás, rablás. A tisztaság helyén ocsmányságok és erkölcstelenségek a gondolatokban, beszédekben és cselekedetekben egyaránt” – írja egyik fő művében, az 1632-ben elkészült a Didactia Magnában.
Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – viszont rendíthetetlenül hitt abban, hogy az emberi természet megfelelő neveléssel alakítható, társadalmi helyzettől függetlenül minden gyermeknek szüksége van a neki megfelelő nevelésre, ezzel pedig a világ bajai is orvosolhatók lennének. „Az emberi romlottság megjavítására az égvilágon semmi hatásosabb út nincs az ifjúság helyes nevelésénél.”
Magyar szálak
Ezek már önmagukban is forradalmi gondolatoknak számítottak a XVII. század első felében, de Comeniusnak a helyes nevelés mikéntjéről is hasonlóan újító elképzelései voltak. Korábban a vallás kapta a fő hangsúlyt, a felsőbb oktatásban pedig a klasszikus tárgyak latin nyelvű oktatása, a tudás elsajátításának fő módját pedig a magolásban és a kemény, veréssel megtámogatott fegyelemben látták. Comenius ehhez képest fontosabbnak tartotta a mindennapi életben is hasznosítható, praktikus tudást, a testi fenyítést pedig csak kisebb korban és bizonyos körülmények esetén engedélyezte volna.
„Én egyenesen azon a véleményen vagyok, hogy a vesszőt és botot, eme szolgai és tehetséges emberekhez nem méltó eszközöket, az iskolában éppen nem kell alkalmazni.”
Több pedagógiai és didaktikai alapelve pedig ma is megállná a helyét (és az idők folyamán részévé is vált az iskolai gyakorlatnak). „Szükséges, hogy a megismerés mindig az érzékszervekből induljon ki (semmi sincs ugyanis az értelemben, ami nem volt meg előbb az érzékekben). Mi más ez, mint az, hogy a tanítás ne a dolgok szóbeli elbeszélésével vegye kezdetét, hanem a reális megfigyeléssel? És végül, miután megmutattuk a dolgot, jöhet a bővebb magyarázat” – fejti ki, miért fontos a szemléletesség elve. A tudatosság alatt azt érti, hogy mechanikus magolás helyett átgondolt tudást kapjanak a nebulók.
A rendszeresség a tananyag logikusságát, az ismeretek egymásra épülését jelenti, a következetesség pedig az életkornak és a tudásnak megfelelő anyag oktatását. Comenius azt is nagyon fontosnak tartotta, hogy az iskola minden fokán mindent tanítani kell, fokozatosan bővülő terjedelemben, így egységes rendszerbe épülhetnek be az új ismeretek, ezt mondta ki a tananyag koncentrikus bővítésének elve.
1654-es távozásáig az első három osztály indult végül el, de ez is megalapozta a pataki kollégium későbbi fejlődését, Comenius pedig ekkor alkotta meg legismertebbnek számító művét, az alsóbb osztályok tankönyvének szánt, ábrákkal, képekkel illusztrált latin nyelvkönyvét. A később Orbis Sensualium Pictus címmel kiadott könyvben, elveivel összhangban, nem csak a latin nyelvet, de a diákokat körülvevő világot is igyekezett bemutatni a nebulóknak. Az 1699-ben már a latin és német mellett magyar szöveggel is ellátott könyv más nyelvekre is lefordított változatai évszázadokig forgalomban maradtak Európa iskoláiban.
Comenius élete utolsó éveit Hamburgban, majd Amszterdamban töltötte, 1670-es haláláig újabb és újabb műveken dolgozott. Munkássága és könyvei egészen a modern korig közvetlenül hatottak a pedagógia elméletére és gyakorlatára .
