Német nyelv Tanuljunk Világirodalom

Rainer Maria Rilke

145 éve született Rainer Maria Rilke osztrák impresszionista költő, aki XX. század legnevesebb, német nyelven író költői közé tartozik.

Orpheus. Eurydike. Hermes

 

Das war der Seelen wunderliches Bergwerk.
Wie stille Silbererze gingen sie
als Adern durch sein Dunkel. Zwischen Wurzeln
entsprang das Blut, das fortgeht zu den Menschen,
und schwer wie Porphyr sah es aus im Dunkel.
Sonst war nichts Rotes.

Felsen waren da
und wesenlose Wälder. Brücken über Leeres
und jener große graue blinde Teich,
der über seinem fernen Grunde hing
wie Regenhimmel über einer Landschaft.
Und zwischen Wiesen, sanft und voller Langmut,
erschien des einen Weges blasser Streifen,
wie eine lange Bleiche hingelegt.

Und dieses einen Weges kamen sie.

Voran der schlanke Mann im blauen Mantel,
der stumm und ungeduldig vor sich aussah.
Ohne zu kauen fraß sein Schritt den Weg
in großen Bissen; seine Hände hingen
schwer und verschlossen aus dem Fall der Falten
und wußten nicht mehr von der leichten Leier,
die in die Linke eingewachsen war
wie Rosenranken in den Ast des Ölbaums.
Und seine Sinne waren wie entzweit:
indes der Blick ihm wie ein Hund vorauslief,
umkehrte, kam und immer wieder weit
und wartend an der nächsten Wendung stand, –
blieb sein Gehör wie ein Geruch zurück.
Manchmal erschien es ihm als reichte es
bis an das Gehen jener beiden andern,
die folgen sollten diesen ganzen Aufstieg.
Dann wieder wars nur seines Steigens Nachklang
und seines Mantels Wind was hinter ihm war.
Er aber sagte sich, sie kämen doch;
sagte es laut und hörte sich verhallen.
Sie kämen doch, nur wärens zwei
die furchtbar leise gingen. Dürfte er
sich einmal wenden (wäre das Zurückschaun
nicht die Zersetzung dieses ganzen Werkes,
das erst vollbracht wird), müßte er sie sehen,
die beiden Leisen, die ihm schweigend nachgehn:

Den Gott des Ganges und der weiten Botschaft,
die Reisehaube über hellen Augen,
den schlanken Stab hertragend vor dem Leibe
und flügelschlagend an den Fußgelenken;
und seiner linken Hand gegeben: sie.

Die So-geliebte, daß aus einer Leier
mehr Klage kam als je aus Klagefrauen;
daß eine Welt aus Klage ward, in der
alles noch einmal da war: Wald und Tal
und Weg und Ortschaft, Feld und Fluß und Tier;
und daß um diese Klage-Welt, ganz so
wie um die andre Erde, eine Sonne
und ein gestirnter stiller Himmel ging,
ein Klage-Himmel mit entstellten Sternen – :
Diese So-geliebte.

Sie aber ging an jenes Gottes Hand,
den Schrittbeschränkt von langen Leichenbändern,
unsicher, sanft und ohne Ungeduld.
Sie war in sich, wie Eine hoher Hoffnung,
und dachte nicht des Mannes, der voranging,
und nicht des Weges, der ins Leben aufstieg.
Sie war in sich. Und ihr Gestorbensein
erfüllte sie wie Fülle.
Wie eine Frucht von Süßigkeit und Dunkel,
so war sie voll von ihrem großen Tode,
der also neu war, daß sie nichts begriff.

Sie war in einem neuen Mädchentum
und unberührbar; ihr Geschlecht war zu
wie eine junge Blume gegen Abend,
und ihre Hände waren der Vermählung
so sehr entwöhnt, daß selbst des leichten Gottes
unendlich leise, leitende Berührung
sie kränkte wie zu sehr Vertraulichkeit.

Sie war schon nicht mehr diese blonde Frau,
die in des Dichters Liedern manchmal anklang,
nicht mehr des breiten Bettes Duft und Eiland
und jenes Mannes Eigentum nicht mehr.

Sie war schon aufgelöst wie langes Haar
und hingegeben wie gefallner Regen
und ausgeteilt wie hundertfacher Vorrat.

Sie war schon Wurzel.

Und als plötzlich jäh
der Gott sie anhielt und mit Schmerz im Ausruf
die Worte sprach: Er hat sich umgewendet -,
begriff sie nichts und sagte leise: Wer?

Fern aber, dunkel vor dem klaren Ausgang,
stand irgend jemand, dessen Angesicht
nicht zu erkennen war. Er stand und sah,
wie auf dem Streifen eines Wiesenpfades
mit trauervollem Blick der Gott der Botschaft
sich schweigend wandte, der Gestalt zu folgen,
die schon zurückging dieses selben Weges,
den Schritt beschränkt von langen Leichenbändern,
unsicher, sanft und ohne Ungeduld.

Orpheusz, Eurüdiké, Hermész

 

A lelkek furcsa bányamélye volt az.
Ők hárman, mint a hallgatag ezüstérc,
sötétjét áterezték. Gyökerek közt
fakadt a vér, s rohant az emberekhez:
a lenti éjben izzott, mint a porfir.
Más nem piroslott.

Sziklák meredtek,
testetlen fák. A semmiben hidak feszültek,
s ott volt a roppant, hályog-tükrű tó,
medrére víze úgy nehezkedett,
mint nyári rétre esőterhes felhő.
És a szelíd mezők közt felderengett
az Egyetlen-út halottfehér sávja,
akár egy hosszú-hosszú gyolcs-szalag.

Ott jöttek ők, az Egyetlen-uton.

Elöl a karcsu férfi, bő köpenyben,
némán haladt, gyorsan, türelme-fogytán.
Rágatlan nyelte lépteit az út,
nagy falatokban. A köpeny-redők közt
csüggött keze, nehéz ökölbe zártan,
feledve már az íves, könnyű lantot,
amely baljához nemrég úgy simult,
mint olajághoz gyönge rózsainda.
S a lelke szinte kétfelé szakadt:
tekintete,mint fürge eb, iramlott
előre, vissza; elloholt megint,
s megállt egy-egy kanyarban tétován,
a hallása még hátraszimatolt:
úgy tetszett, néha vissza-visszatér
a csöndesen mögötte-lépdelőkhöz,
akik követnék felkanyargó útján.
Aztán megint csak lépte kondulása,
meg a köpenye-csapta szél kísérte.
Így szólt magában: jönnek biztosan.
Végül kimondta, s utána a visszhang.
Jönnek mögötte mind a ketten,
halotti csöndben. Hogyha visszanézne
csak egyszer (s ezzel le nem rontaná
művét, melyet még meg nem épített
halandó ember), láthatná is őket.
Két néma árnyék nesztelen követte.

A hír s az utak istene az egyik.
Sugárzó szemén úti sisak árnya.
Előretartva vitte karcsu botját,
szárnyakkal repdesett erős bokája.
És balján hallgatag vezette őt.

Kit úgy szerettek, hogy érette egy lant
többet sírt minden halottsiratónál,
és panaszból egy világot teremtett,
másik világot, s arra völgyet, erdőt,
utat, mezőt, folyót és állatot,
és e panasz-világ körül, akár
földünk körül, egy másik nap kerengett,
s egy másik néma ég borult fölé –
panasz-égbolt eltorzult csillagokkal.
Ő jött, kit úgy szerettek.

Az isten balján szótlanul haladt,
léptét halotti leplek lassitották,
ment tétován, szelid-türelmesen.
Olyan volt, mint az áldott Egy-reménység.
A férfival, ki ott haladt előtte,
nem gondolt; sem a felkanyargó úttal
Már egyedül volt. És halotti volta
csordultig telítette.
Mint gyümölcsöt a méz és a sötétség,
itatta át a maga nagy halála,
pedig még föl se fogta, olyan új volt.

Egy új szűzesség burka védte már;
érinthetetlen volt. Szemérme, mint
a virág gyenge szirma este, csukva,
s keze a más-kéz meleg ölelését
úgy elfeledte, hogy a könnyü isten
szellő-szelkid, kísérő kézfogása
bántotta, mint egy buja mozdulat.

Ő már nem az volt, az a szőke nő,
kinek nevét a költő lantja zengte,
ki volt az ágyon illatozó ámbra,
csöndes sziget, azé a férfié.

Ő már leomlott, mint a hosszú haj,
átadatott, mint földeknek a zápor,
szétosztatott, int százszoros ajándék.

Ő már gyökér volt,

s mikor hirtelen
hátravonta az isten s fájdalommal
kiáltott fel: “Hát mégis visszafordult!”,
ő mit sem értve, halkan kérdte: ki?

Messze, ahol az út a földre felvisz,
ott állt valaki: elváltozott arcát
senki meg nem ismerte volna. Nézte,
amint az ösvény mezők-szegte sávján
megáll az isten, aztán szomorúan
megfordul, hallgatag követve őt,
ki visszaindult már azon az úton.
Léptét halotti leplek lassították,
ment tétován, szelíd-türelmesen.

Rab Zsuzsa fordítása

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: