Hádim Ali budai pasa, csaknem 10 000 fős seregével, 1552. július 6-án ostromgyűrűbe fogta Drégely várát. A várat Szondi György száznál alig több katonájával védte…
A kis hegyi vár nem felelt még a kor hadászati követelményeinek, a török veszedelmet megelőzően az esztergomi érsekek vadászkastélynak használták. Várdai Pál érsek 1549-es halálát követően, az esztergomi érseki címet hosszú ideig nem töltötték be, a vár királyi kezelésbe került. A királyi kezelés pedig abban az időben egyet jelentett az elmaradozó fizetésekkel, a mind hiányosabb ellátással, a javítások – netán fejlesztések – elhanyagolásával. Szondi szerette volna megerősíteni, kijavítani a vár falait, különösen azután, hogy egy villámcsapás kisebb tűzijátékot okozott, felrobbantva a vár tornyában tárolt puskaport.
A török fenyegetésnek hírét véve Szondi több segélykérő levelet is írt Ferdinánd királynak. Körülbelül akkora sikerrel, mint Dobó István Egerből. A császári udvarban elolvasták a leveleket, fontolóra vették a kéréseket, javaslatokat, majd pénzhiányra hivatkozva szépen ad acta tették azokat. Nem hiába járta annak idején: Ferdinánd csak süvegként hordja a koronát, hogy a feje ne fázzon…
Veszprém eleste után, június elején bizonyossá vált, hogy Ali pasa Drégely ellen indul. A hír hallatára Bekefalvay Gergely alkapitány magára hagyta Szondit, a késő, elmaradozó zsoldokra hivatkozva.
A török sereg nagyobbik része a falak alatt maradt, míg harmada az utakat zárta le, hogy Szondi semerről se kaphasson segítséget. Ali pasa nem tudhatta, hogy elővigyázatossága teljesen felesleges, a közeli Léván állomásozó császári csapatok vezérének Erazmus von Teuffelnek esze ágában sincs Drégely felmentésére indulni. A magyarok által csak Ördög Rézmánnak vagy Ördög Mátyásnak csúfolt felvidéki főkapitány azonban minden óvatossága – vagy gyávasága? –ellenére sem kerülhette el sorsát: az alig egy hónappal későbbi palásti csatában fogságba esett. Konstantinápolyba vitték és ott vidám népünnepély keretében karóba húzták.
Hádim Ali hatodikán este megadásra szólította fel a vár védőit. Szokása volt ez, mert minek hadakozni, kockáztatni a sereget, ha a gyaurok szépszerével is átadják a várat? Szondi azonban visszautasította ajánlatát, Ali pedig késedelem nélkül ágyúztatni kezdte a várat.
A gyakorlott török tüzéreknek valóságos öröm volt ez a munka. A vékony, magas falak, tornyok kiváló és könnyen megrongálható célpontot jelentettek… És úgy omlottak össze, mintha kirántották volna alóluk a földet.
Ali, a vár romlását látva, rohamot vezényelt. Ezt a támadást azonban még visszaverték Szondiék, nagy veszteséget okozva a töröknek. A pasa ezután tovább ágyúztatta a félig már rommá lőtt várat. Neki nem volt sürgős…
Az újabb ostrom előtt ismét követet küldött a várba, megadásra szólítva fel Szondit. Ő ismételten visszautasította az ajánlatot, pedig ekkor már a vár egyetlen védője előtt sem volt kétséges az ostrom kimenetele.
Ekkor játszódott le az Arany János megverselte jelenet. A végső küzdelemre készülő várkapitány hívatta két énekes apródját és követtel, valamint két török rabbal Ali pasához küldte őket, azzal a kéréssel, hogy a két fiút nevelje vitézségre, őt pedig temettesse el tisztességgel.
Ezután a várban található értékesebb holmikat máglyára vettette, paripáit leölette, hogy ne kerülhessenek a török kezére.
A magyar hősök utolsó csatája órákig tartott. Veszett vadakként küzdöttek a sokszoros túlerő ellen, de mindhiába. Sorra hullottak el, minden talpalatnyi földet a vérükkel öntözve. A kiontott vérükkel, melynek minden cseppjéért drágán kellett megfizetnie a töröknek. Így esett el 1552. július 9-én Szondi György, aki túlélte Mohácsot…
A csata után Ali előkerestette a halottak közül Szondi testét s fejét közszemlére tétette, majd ellensége vitézségét dicsérve, katonai tiszteletadással temettette el.
Acsádi Ignác így írt Szondiról:
„Történelmünk tele van hősökkel, hazafiakkal, vértanúkkal, kik, mint ő, nemzetünknek áldozták életüket. Vannak köztük nagyobbak, kiknek élete és halála mélyebb és maradandóbb hatást gyakorolt az ország sorsárára: vannak olyanok, kik hatalmasabb eszközökkel rendelkezve, előkelőbb, fényesebb színpadra helyezve oly tettekkel szerezték meg a halhatatlanságot, melyek mögött a kis Drégely esete csekélységgé törpül. De a legnagyobbak, a legkiválóbbak közt is kevesen vannak, kik egyéniségük bájával, férfias jellemük varázsával, egész életük kristálytisztaságával, önfeláldozásuk nagyszerűségével oly igaz rokonszenvet élesztenének, mint Szondy György.”
A magyar kultúrában Szondi/Szondy György hősi küzdelme a mai napig ható nemzeti példává vált. Az alacsony sorból származó, tehetséges, tiszta jellemű ifjú, aki vitézségének elismeréseként lett az esztergomi érsek várkapitánya, és nehéz helyzetben is példát mutatott kitartásból, jellemből, hűségből önfeláldozó bátorságával. Ezért jelenik meg a magyar irodalom számos nagy alakjának műveiben, ezért viseli szerte az országban számos utca a nevét, ezért készültek róla köztéri műalkotások, és ezért viselik közintézmények is a nevét.
A Szondi-kultusz ápolására 1868-ban alakult meg Arany János, Horváth Mihály, Ipolyi Arnold és Simor János részvételével a Szondi Emlékbizottság. A társaság kezdeményezésére 1885-ben emlékkápolnát szenteltek fel, szobrot és zászlót állítottak Szondi emlékének a Babat-hegyen. Az építményeket a 20. század hetvenes éveiben lebontották. A falu közepén a nyolcvanas években helyezték el Kő Pál szobrászművész munkáját, Szondi jelképes szarkofágját. A vár romjainál 2004-ben állították fel Melocco Miklós alkotását, amely szintén az egykori várkapitány alakját övező hagyomány továbbélését bizonyítja
