„Az év irodalmi eseménye” – így fogadták a ma 75 éves Temesi Ferenc műfajteremtő szótárregényét.
Temesi Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, műfordító, drámaíró, forgatókönyvíró. Legsikeresebb regénye az 1986–1987-ben megjelent kétkötetes Por. E művével létrehozta a „szótárregény” műfaját Magyarországon.
Diplomázása után először Budapesten az Egyetemi Könyvtárban kezdett dolgozni, majd a Fiatal Művészek Klubjában kapott állást. 1975-től szabadfoglalkozású író. 1983-ban részt vett a One World Poetry amszterdami költői világfesztiválon. 1988-ban tanulmányúton járt Kínában. Részt vett az Iowai Nemzetközi Írói Programban, valamint az 1991-es mexikói nemzetközi prózaírói világszimpozion munkájában. 2001 óta a Magyar Írószövetség Választmányának tagja és a Magyar PEN Club alelnöke.
Írói világa színes, különféle élményterületekből táplálkozik: a szegedi hagyományból éppúgy, mint az angolszász lírából, vagy az 1970-es évek avantgárdjából és popzenéjéből. Regényeiben sokszor eljátszik a forma adta lehetőségekkel, írt már regényt például tarot kártyára, Ji-King-jóslatokra vagy sakkjátszmára. Írásainak egyik jellemzője az is, hogy elváltoztatja a fontosabb személynevek, helynevek, sőt akár népnevek egy részét (pl. Szeged helyett Porlód, románok helyett mánok). Saját maga is visszatérő szereplője regényeinek és novelláinak, ugyancsak elváltoztatott néven.
A Látom, nekem kell lemennem című pályakezdő elbeszéléskötete a hagyományos elbeszélés megszüntetésére irányuló – többségében játékos és ironikus – kísérletek gyűjteménye (keresztrejtvény formájú novella, „egyperces-utánzat”, vendégszöveg-szerkesztmény, szótárcikk alakú elbeszélés stb.).
Por című regénye az avantgárddal való személyes leszámolás igényével készült. Ő írja le a műben, hogy ez lenne az első magyar tudatosan posztmodern nagyregény. A leszámolás azonban ironikus, mert jóllehet a regény a legősibb történetmondó formákat eleveníti fel, az író szótár formában szerkesztette, a történeteket a címszavak hálójába rejtette. A szótár pontosan hatszázhatvanhat szócikket tartalmaz. Majdnem egyidőben jelent meg Milorad Pavić Kazár szótár című szerb lexikonregényével, 1984-ből. Por című regényét Bálint Sándor néprajzkutatónak ajánlotta, aki többek közt lejegyezte a szegedi első legnagyobb mesélő, Tombácz János történeteit. A magyar irodalom klasszikusai közül Tömörkény István írói munkássága is kiemelkedő helyet foglal el az ő indíttatásában.
A Híd egy hosszú életút és egy rövidebb életszakasz története, s a kettő kapcsolatát szinte mindvégig véletlenszerűnek tudja a könyvtáros, akit azzal bíznak meg, hogy egy akadémikus készülő falumonográfiájához végezzen tudományos segédmunkát, dolgozza fel Tóth Pál hagyatékát. E hagyaték szénakazalszerű esetlegessége, elegyes jellege és színvonala alkalmat ad a feldolgozónak arra, hogy ironikusan tekintsen ne csak századunk történéseire, hanem az azon végigbukdácsoló átlagemberre is.
Érdekességképpen: Híd című művének első kiadását még Szlovákiában, Pozsonyban tördeltette a Microgramma kiadónál és a nyitrai nyomda nyomta.
Egyik újabb regénye, a Kölcsön idő lapjain egy képzeletbeli folyóirat egymást követő számaiból, folytatásos cikkeiből, és apró formákból bontakozik ki az úgynevezett újságregény bonyolult, mégis rendkívül olvasmányos szövedéke. 1990-ben kezdte el gyűjteni hozzá az anyagot, s 2005–2006-ban jelent meg. A 20. század első felének legnagyobb művészei az ő szemében Ady Endre és Bartók Béla. 2012-ben regényt jelentetett meg Bartók Béla útjáról is, Bartók címmel.
Apám című regénye az 1993-ban elhunyt édesapjáról készített, és az író kezébe csaknem két évtizeddel később eljutó titkosszolgálati jelentések alapján született meg, megjelenítve benne azt a nyomasztó történelmi korszakot, amikor a hatalommal egyet nem értőknek nap mint nap arra kellett figyelniük, hogy ki előtt tesznek a hatalomnak nem tetsző, politikai tartalmú (vagy annak is betudható) kijelentéseket. A regényből kiderül, hogy még aki sejtette, hogy figyelik, a hatalom annak is túl tudott járni az eszén, és nemegyszer az illető legbizalmasabb barátját szervezte be téglának. A könyv végére a szerző eljut az apjáról jelentő két legaktívabb hálózati személy közel száz százalékos bizonyosságú azonosításáig, de beismeri, hogy hasonlóan Esterházy Péterhez, aki ugyancsak könyvet írt arról, amikor értesült az apja és az állambiztonság közti, több évtizedes kapcsolatról, ő sem lett boldogabb attól, hogy egy könyv formájában írta ki magából a számára megdöbbentő felismeréseit.
