Michael Burawoy halálhírére

2025. január 3-án halálra gázolták Michael Burawoy brit szociológust. Burawoy a szociológia professzora volt a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen. 2004-ben az Amerikai Szociológiai Társaság elnöke volt. 2006 és 2010 között a Nemzetközi Szociológiai Szövetség (ISA) Nemzeti Szövetségei Bizottságának egyik alelnöke volt. A XVII. ISA Szociológiai Világkongresszuson a Nemzetközi Szociológiai Szövetség (ISA) 17. elnökévé választották a 2010–2014 közötti időszakra. A Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process Under Monopoly Capitalism című iparszociológiáról szóló tanulmány szerzője, amelyet számos nyelvre lefordítottak.

Michael Burawoy a világ különböző részein – Zambiában, Chicagóban, Magyarországon és Oroszországban – tanulmányozta az ipari munkahelyeket résztvevő megfigyelés útján. Különböző projektjeiben – a munkahely szemszögéből – igyekezett megvilágítani a posztkolonializmus természetét, a kapitalizmusba való beleegyezés szerveződését, az államszocializmus munkásosztály-tudatának és munkaszervezésének sajátos formáit, valamint a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet dilemmáit. Az 1990-es években a posztszovjet hanyatlást, mint „gazdasági involúciót” tanulmányozta: hogyan hajtotta az orosz gazdaságot a csereszférában működő közvetítő szervezetek körének terjeszkedése (kereskedelem, pénzügyek, barter, új pénzformák), és hogyan hatott vissza a termelő gazdaság a háztartásokra és különösen a nőkre.

Legutóbb arra vállakozott, hogy átgondolja magát a szociológiát. Kutatása és tanítása során elméletileg vezérelt módszertanokat dolgozott ki, amelyek lehetővé teszik széles körű következtetések levonását a néprajzi kutatásokból és esettanulmányokból. Ezeket a módszereket képviseli a Global Ethnography című könyv, amely 9 végzős hallgatóval közösen írt, és bemutatja, hogyan lehet a globalizációt „alulról” tanulmányozni azáltal, hogy részt vesznek a tapasztalók életében. Szociológiai pályafutása során végig foglalkozott a marxizmussal, és igyekezett rekonstruálni azt kutatásai és tágabb értelemben a 20. végi és 21. század eleji történelmi kihívások tükrében. században.

Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja.

Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak. (Walter Benjamin, 1940)

„Egyre erősebb az érdeklődés a közszociológia iránt, megvalósítása azonban egyre nehezebb, mivel a szociológia balra, a világ pedig jobbra mozdult el.
Minek tulajdoníthatjuk a közszociológia mai vonzerejét? Bizonyára sokakat emlékeztet arra, amiért szociológussá lett.”

Munkájában, amely a linken magyarul is elérhető, felteszi a kérdést, és levonja a következtetsét:

„Fel kell tennünk a kérdést, hogy miként értékelhető a közszociológia. Támogatnunk kell a közszociológia legjobbjait, akármit is jelentsen ez. A közszociológia nem lehet másodrangú szociológia.

Ez az a pont, amin túl nem értek egyet a durkheimi perspektívából vizsgálódó kommunitáriusokkal, mint például Amitai Etzionival (1993) és Philip Selznickkel (2002), akik az egyénnek a társadalom iránt mutatkozó morális kapcsolatára fókuszálnak, és a hierarchiákat, a mások feletti uralmat, a kirekesztést stb. sajnálatos meghibásodásnak tartják. Éppúgy, ahogy a társadalom megosztottságait, a szociológia és általában a tudományos élet megosztottságait is fi gyelmen kívül hagyják.

Bár az intézményi változások fontosak, a közszociológia sikere mégsem felülről, hanem alulról fog építkezni. A siker akkor jön el, ha a közszociológia megragadja a szociológusok képzeletét, ha a szociológusok saját jogán, saját érdemében ismerik fel a közszociológiát, és ha társadalmi mozgalomként viszik tovább a tudományos életen kívülre is. Ezernyi csomópontot képzelek el, mind együttműködést épít a szociológusok és nyilvánosságuk között, s végül egyetlen nagy folyamban kapcsolódik össze. Egy évszázad kutatásaira, elméleteire, gyakorlati megoldásaira és kritikai gondolkodására építenek, számos – és nem csak nemzeti – határt átívelve közös értelmezésre jutnak, levedlik a régi szűklátókörűséget. A történelem angyala akkor kiterjeszti szárnyait, és a vihar fölé emelkedik.”

Michael Burawoy: Közérdekű szociológiát!

Lengyel György: A szociológia integritásáért
Hozzászólás Michael Burawoy írásához (Replika, 2006 október)

„Michael Burawoy írása hasznos és tartalmas esszé. Látleletet nyújt, s egyben programot is kínál a kortárs amerikai szociológia számára. Ez, röviden szólva – a hagyományos feladatok mellett – a civil társadalommal való aktív dialógus és organikus kapcsolat programja. Mikor 2005-ben a Magyar Szociológiai Társaság elnökjelöltjeként valamiféle programbeszédet kellett mondanom, magam is utaltam erre az írásra s a közéleti szociológia szükségességére. Máshová tettem azonban a hangsúlyt: a problémaorientált szakmai munkára, s emellett a nyilvánosságban való nagyobb jelenlétre. A jelentősen eltérő hangsúlyok bizonyára nem csupán a személyes nézetek különbségéből fakadnak, hanem a két szakma eltérő hagyományaiból és helyzetéből is. Burawoy-t régtől fogva, magyarországi terepkutatásai óta ismerem, írásait igyekszem figyelemmel kísérni. Az alábbiakban helyenként egyetértve, helyenként vitázva vele, megkísérlem röviden kifejteni, hogy miben látom az eltérések lényegét s az előttünk álló kihívásokat. 

Burawoy – Gans nyomdokain haladva – az Amerikai Szociológiai Társaság elnökeként fogalmazta meg a közszociológiára vonatkozó téziseit. Ennek a fél kontinenst átfogó társaságnak mintegy tizennégyezer tagja van és huszonnégy alkalmazottja, a tudományos közegben tehát valóságos nagyüzemnek számít. Nekünk a Magyar Szociológiai Társaságban egy félállású alkalmazottunk van s mintegy hétszáz tagunk, akiknek nem elhanyagolható része, miként ezt titkárunk olykor felpanaszolja, megfeledkezik a tagdíjfi zetésről. Ott komoly versengés folyik a társasági elnöki posztért, nálunk úgy kell rábeszélni a kollégákat a jelöltségre. Ott országszerte mintegy hatszázötven szociológia tanszék van, nálunk alig egy tucatnyi, mert a felsőoktatási intézmények többsége a társadalomtudományi tárgyak oktatását összevont tanszékekkel vagy óraadókkal biztosítja, igen kevéssé előrelátó módon, mivel az értelmiségi tudás fontos elemeitől fosztja meg hallgatóit. Ott évente hatszáz PhD-diák végez a szakmában, nálunk tíznél ritkán több. Nem kell tehát a kisegérhez hasonlóan azt gondolnunk, hogy dübörgünk, amikor az elefánt mellett lépkedünk a hídon. Ott a kongresszusokon és konferenciákon állások dőlnek el, s olykor éles szakmai viták dúlnak. A mi szakmai rendezvényeink inkább színes gyülekezetnek tűnnek, melyeken általában semmi sem dől el, de olykor jól kibeszélgetjük magunkat. A különbség azonban nem csupán a létszámban, a szervezettségben és a potenciális piac méreteiben van. Ebben a tekintetben éppenséggel az orosz szociológia is más helyzetben van, mint a magyar, ott egy szociológiai szakkönyvet nem ötszáz, hanem tízezer példányban adnak ki. Az amerikai szociológia abban is speciális, s ezt Burawoy jól látja, hogy helyzete domináns. A szakmai tematizáció, a beszédmód, a publikációs lehetőségek, a presztízsviszonyok, a jövedelmi és karrierlehetőségek szempontjából az amerikai szociológia aszimmetrikus erőfölényben van, nem csupán velünk, hanem úgyszólván mindenki mással szemben is. Más tehát ott a tennivaló, és más nálunk.

De eltérő a jelen helyzethez vezető út is. Nálunk a hatvanas évektől az újjáéledő kritikai szociológia az apologetikus és tudományellenes ideológiával állt szemben. Weber és Durkheim műveit olvasni egyfajta kiállást is jelentett, s szakmai konszenzust teremtett a külső politikai és ideológiai nyomással szemben. Talán ezért, talán más okokból, de úgy érzem, hogy ma a szakma nem átpolitizált. Ez nem mindig volt így. Nem csupán abban az értelemben, hogy a szociológia szakmai tanácsokat adott a közügyek intézői számára, hanem az elkötelezettség és a személyes érintettség értelmében sem. A térségben számos politikus kezdte vagy végezte pályáját szociológusként. A szakmai diskurzus azonban ma nem a politikai erőtér szerint tagolódik, s kerüljük a politikai címkézéseket. Azt hiszem, ez jól van így. Nem lenne szerencsés, ha jobb- és baloldali szociológiára tagolódna a szakma. Civil meggyőződéseit és szakmai álláspontját kinek-kinek magának kell összhangba hoznia. Magának kell eldöntenie, hogy milyen kutatást vállal el, hogy eredményeit milyen körben teszi közzé. De a civil meggyőződés nem írhatja felül a szakmai követelményeket és eljárásmódokat.”