Kitekintő

Michael Burawoy halálhírére

2025. január 3-án halálra gázolták Michael Burawoy brit szociológust. Burawoy a szociológia professzora volt a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen. 2004-ben az Amerikai Szociológiai Társaság elnöke volt. 2006 és 2010 között a Nemzetközi Szociológiai Szövetség (ISA) Nemzeti Szövetségei Bizottságának egyik alelnöke volt. A XVII. ISA Szociológiai Világkongresszuson a Nemzetközi Szociológiai Szövetség (ISA) 17. elnökévé választották a 2010–2014 közötti időszakra. A Manufacturing Consent: Changes in the Labor Process Under Monopoly Capitalism című iparszociológiáról szóló tanulmány szerzője, amelyet számos nyelvre lefordítottak.

Michael Burawoy

Michael Burawoy a világ különböző részein – Zambiában, Chicagóban, Magyarországon és Oroszországban – tanulmányozta az ipari munkahelyeket résztvevő megfigyelés útján. Különböző projektjeiben – a munkahely szemszögéből – igyekezett megvilágítani a posztkolonializmus természetét, a kapitalizmusba való beleegyezés szerveződését, az államszocializmus munkásosztály-tudatának és munkaszervezésének sajátos formáit, valamint a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet dilemmáit. Az 1990-es években a posztszovjet hanyatlást, mint „gazdasági involúciót” tanulmányozta: hogyan hajtotta az orosz gazdaságot a csereszférában működő közvetítő szervezetek körének terjeszkedése (kereskedelem, pénzügyek, barter, új pénzformák), és hogyan hatott vissza a termelő gazdaság a háztartásokra és különösen a nőkre.

Legutóbb arra vállakozott, hogy átgondolja magát a szociológiát. Kutatása és tanítása során elméletileg vezérelt módszertanokat dolgozott ki, amelyek lehetővé teszik széles körű következtetések levonását a néprajzi kutatásokból és esettanulmányokból. Ezeket a módszereket képviseli a Global Ethnography című könyv, amely 9 végzős hallgatóval közösen írt, és bemutatja, hogyan lehet a globalizációt „alulról” tanulmányozni azáltal, hogy részt vesznek a tapasztalók életében. Szociológiai pályafutása során végig foglalkozott a marxizmussal, és igyekezett rekonstruálni azt kutatásai és tágabb értelemben a 20. végi és 21. század eleji történelmi kihívások tükrében. században.

Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja.

Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött. De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba, és oly erővel, hogy nem tudja többé összezárni őket. E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben az égig nő a romhalmaz. Ezt a vihart nevezzük haladásnak. (Walter Benjamin, 1940)

„Egyre erősebb az érdeklődés a közszociológia iránt, megvalósítása azonban egyre nehezebb, mivel a szociológia balra, a világ pedig jobbra mozdult el.
Minek tulajdoníthatjuk a közszociológia mai vonzerejét? Bizonyára sokakat emlékeztet arra, amiért szociológussá lett.”

Munkájában, amely a linken magyarul is elérhető, felteszi a kérdést, és levonja a következtetsét:

„Fel kell tennünk a kérdést, hogy miként értékelhető a közszociológia. Támogatnunk kell a közszociológia legjobbjait, akármit is jelentsen ez. A közszociológia nem lehet másodrangú szociológia.

Ez az a pont, amin túl nem értek egyet a durkheimi perspektívából vizsgálódó kommunitáriusokkal, mint például Amitai Etzionival (1993) és Philip Selznickkel (2002), akik az egyénnek a társadalom iránt mutatkozó morális kapcsolatára fókuszálnak, és a hierarchiákat, a mások feletti uralmat, a kirekesztést stb. sajnálatos meghibásodásnak tartják. Éppúgy, ahogy a társadalom megosztottságait, a szociológia és általában a tudományos élet megosztottságait is fi gyelmen kívül hagyják.

Bár az intézményi változások fontosak, a közszociológia sikere mégsem felülről, hanem alulról fog építkezni. A siker akkor jön el, ha a közszociológia megragadja a szociológusok képzeletét, ha a szociológusok saját jogán, saját érdemében ismerik fel a közszociológiát, és ha társadalmi mozgalomként viszik tovább a tudományos életen kívülre is. Ezernyi csomópontot képzelek el, mind együttműködést épít a szociológusok és nyilvánosságuk között, s végül egyetlen nagy folyamban kapcsolódik össze. Egy évszázad kutatásaira, elméleteire, gyakorlati megoldásaira és kritikai gondolkodására építenek, számos – és nem csak nemzeti – határt átívelve közös értelmezésre jutnak, levedlik a régi szűklátókörűséget. A történelem angyala akkor kiterjeszti szárnyait, és a vihar fölé emelkedik.”

Michael Burawoy: Közérdekű szociológiát!

Lengyel György: A szociológia integritásáért
Hozzászólás Michael Burawoy írásához (Replika, 2006 október)

„Michael Burawoy írása hasznos és tartalmas esszé. Látleletet nyújt, s egyben programot is kínál a kortárs amerikai szociológia számára. Ez, röviden szólva – a hagyományos feladatok mellett – a civil társadalommal való aktív dialógus és organikus kapcsolat programja. Mikor 2005-ben a Magyar Szociológiai Társaság elnökjelöltjeként valamiféle programbeszédet kellett mondanom, magam is utaltam erre az írásra s a közéleti szociológia szükségességére. Máshová tettem azonban a hangsúlyt: a problémaorientált szakmai munkára, s emellett a nyilvánosságban való nagyobb jelenlétre. A jelentősen eltérő hangsúlyok bizonyára nem csupán a személyes nézetek különbségéből fakadnak, hanem a két szakma eltérő hagyományaiból és helyzetéből is. Burawoyt régtől fogva, magyarországi terepkutatásai óta ismerem, írásait igyekszem fi gyelemmel kísérni. Az alábbiakban helyenként egyetértve, helyenként vitázva vele, megkísérlem röviden kifejteni, hogy miben látom az eltérések lényegét s az előttünk álló kihívásokat. 

Burawoy – Gans nyomdokain haladva – az Amerikai Szociológiai Társaság elnökeként fogalmazta meg a közszociológiára vonatkozó téziseit. Ennek a fél kontinenst átfogó társaságnak mintegy tizennégyezer tagja van és huszonnégy alkalmazottja, a tudományos közegben tehát valóságos nagyüzemnek számít. Nekünk a Magyar Szociológiai Társaságban egy félállású alkalmazottunk van s mintegy hétszáz tagunk, akiknek nem elhanyagolható része, miként ezt titkárunk olykor felpanaszolja, megfeledkezik a tagdíjfi zetésről. Ott komoly versengés folyik a társasági elnöki posztért, nálunk úgy kell rábeszélni a kollégákat a jelöltségre. Ott országszerte mintegy hatszázötven szociológia tanszék van, nálunk alig egy tucatnyi, mert a felsőoktatási intézmények többsége a társadalomtudományi tárgyak oktatását összevont tanszékekkel vagy óraadókkal biztosítja, igen kevéssé előrelátó módon, mivel az értelmiségi tudás fontos elemeitől fosztja meg hallgatóit. Ott évente hatszáz PhD-diák végez a szakmában, nálunk tíznél ritkán több. Nem kell tehát a kisegérhez hasonlóan azt gondolnunk, hogy dübörgünk, amikor az elefánt mellett lépkedünk a hídon. Ott a kongresszusokon és konferenciákon állások dőlnek el, s olykor éles szakmai viták dúlnak. A mi szakmai rendezvényeink inkább színes gyülekezetnek tűnnek, melyeken általában semmi sem dől el, de olykor jól kibeszélgetjük magunkat. A különbség azonban nem csupán a létszámban, a szervezettségben és a potenciális piac méreteiben van. Ebben a tekintetben éppenséggel az orosz szociológia is más helyzetben van, mint a magyar, ott egy szociológiai szakkönyvet nem ötszáz, hanem tízezer példányban adnak ki. Az amerikai szociológia abban is speciális, s ezt Burawoy jól látja, hogy helyzete domináns. A szakmai tematizáció, a beszédmód, a publikációs lehetőségek, a presztízsviszonyok, a jövedelmi és karrierlehetőségek szempontjából az amerikai szociológia aszimmetrikus erőfölényben van, nem csupán velünk, hanem úgyszólván mindenki mással szemben is. Más tehát ott a tennivaló, és más nálunk.

De eltérő a jelen helyzethez vezető út is. Nálunk a hatvanas évektől az újjáéledő kritikai szociológia az apologetikus és tudományellenes ideológiával állt szemben. Weber és Durkheim műveit olvasni egyfajta kiállást is jelentett, s szakmai konszenzust teremtett a külső politikai és ideológiai nyomással szemben. Talán ezért, talán más okokból, de úgy érzem, hogy ma a szakma nem átpolitizált. Ez nem mindig volt így. Nem csupán abban az értelemben, hogy a szociológia szakmai tanácsokat adott a közügyek intézői számára, hanem az elkötelezettség és a személyes érintettség értelmében sem. A térségben számos politikus kezdte vagy végezte pályáját szociológusként. A szakmai diskurzus azonban ma nem a politikai erőtér szerint tagolódik, s kerüljük a politikai címkézéseket. Azt hiszem, ez jól van így. Nem lenne szerencsés, ha jobb- és baloldali szociológiára tagolódna a szakma. Civil meggyőződéseit és szakmai álláspontját kinek-kinek magának kell összhangba hoznia. Magának kell eldöntenie, hogy milyen kutatást vállal el, hogy eredményeit milyen körben teszi közzé. De a civil meggyőződés nem írhatja felül a szakmai követelményeket és eljárásmódokat.”