A csillagászok találtak egy olyan exobolygót, amely egy 4000 fényévre lévő, fúziós szempontból halottnak tekinthető fehér törpecsillag körül kering. Ezáltal pedig talán betekintést nyerhetünk a Föld milliárd év múlva bekövetkező, távoli jövőjébe.
Természetesen ezt az állapotot a Föld csak akkor érhetné el, ha valamilyen módon sikerülne túlélnie azt a körülbelül 5-6 milliárd év múlva esedékes folyamatot, amelynek során a Nap felfúvódik egy vörös óriás csillaggá. Ekkor Napunk akkorára növekszik majd, hogy magába szippantja a két legbelső bolygót, tehát a Merkúrt és a Vénuszt, és talán még a Földet is. A vörös óriás állapot után a Nap később egy, a 4000 fényévre talált csillaghoz hasonló, folyamatos hűlésben lévő fehér törpecsillagként fejezi be életét.
Bár az ilyen távoli felfedezések közvetlen hatással nincsenek a földi életre, az univerzum megértéséhez és az élet univerzális feltételeinek kutatásához jelentős hozzájárulást jelentenek. Ez reményt adhat arra, hogy az élet nem feltétlenül korlátozott egy csillag „normális” életciklusára.
Felvetődik az a kérdés, hogy a Föld vajon miként élheti túl a Nap vörös óriássá válásának pusztító hatását. Az egyik elképzelés szerint ez például úgy történhet meg, hogy az idők során a Föld kijjebb vándorol a Naprendszerben, mégpedig a Mars pályáján túlra. Ekkor a Föld felszínét bár erős sugárzás érné, mivel távolabb kerülne a rendszer középpontjától, fagyos bolygóként járná útját a haldokló fehér törpe körül. Ez az újonnan vizsgált exobolygó bizonyítékot szolgáltat arra, hogy bár csekély valószínűséggel, de túl lehet élni azt, ahogy egy csillag átalakul vörös óriássá, majd fehér törpévé.
A fél naptömegnyi fehér törpecsillag körül detektált exobolygó a Földhöz hasonló méretű, és kétszer olyan távol kering a központi csillagtól, mint a Föld a Naptól. Fontos kiemelni, hogy azt természetesen nem tudhatjuk, hogy a jövőben sikerül-e a Földnek is elérnie ugyanezt az állapotot. A vizsgált exobolygórendszer ugyanis még egy elemében eltér a Naprendszertől, mégpedig abban, hogy van még egy tagja: egy, a Jupiter tömegének 17-szeresét kitevő barna törpecsillag. A barna törpék olyan csillagok, amelyeknek kezdeti tömege nem érte el azt a határértéket, amely felett egy csillagban beindul a fúzió. Ilyen módon tehát ezek a csillagok nem világítanak, innen is ered a barna törpe elnevezés.
Jó hír a Föld számára – kevésbé jó hír az élet számára
A csillagászok az érdekes exobolygórendszert a gravitációs mikrolencsehatás segítségével fedezték fel, amelynek során egy nagy tömegű test előtt elhaladó kisebb tömegű test az általa keltett térgörbület segítségével rövid időre hirtelen fényességnövekedést produkál. Ezzel a módszerrel olyan exobolygókat is képesek lehetünk felfedezni, amelyek halvány, egyébként távcsöveink számára láthatatlan csillag körül keringenek. A szóban forgó fehér törpecsillagot, illetve a körülötte keringő bolygót a déli félgömbön működő Korea Microlensing Telescope Network fedezte fel.
A felvételeken eleinte nem látszott, hogy a rendszer központi csillaga egy fehér törpe: ennek kiderítéséhez további 3 évre, több mérésre, és némi szerencsére is szükség volt. A kutatók először kizárták azt a lehetőséget, hogy egy fősorozati csillagról van szó, majd az objektum halványságának ismeretében arra a következtetésre jutottak, hogy nagy valószínűséggel egy haldokló fehér törpét találtak.
Később sikerült azonosítani a rendszerben keringő barna törpecsillagot is, kizárva azt a lehetőséget, hogy a társcsillag egy közeli, nagy tömegű exobolygó lenne. A kutatók eleinte úgy gondolták, hogy a barna törpecsillag kétféleképpen helyezkedhet el a rendszerben: vagy nagyobb távolságban kering a központi csillag körül, mint a Neptunusz a Naptól, vagy pedig közelebb, mint a Nap-Merkúr távolság. Ez utóbbi lehetőséget azonban később kizárták, ugyanis a központi csillag egy ilyen közeli bolygót valószínűleg magába olvasztott volna, amikor fejlődése során vörös óriássá alakult.
Bár a vizsgált exobolygórendszerben lévő bolygó túlélte a csillaga fejlődésének különböző állomásait, és ezáltal megmutatta, hogy van lehetőség arra, hogy egy bolygó túléljen ilyesféle viszontagságokat, mindez nem árul el arra vonatkozó információkat, hogy vajon az adott bolygón esetlegesen jelenlévő élet is átvészelhette-e ezeket a folyamatokat.
A Föld tehát talán túlélheti a Nap vörös óriássá való átalakulását, az azonban, hogy megmaradhat-e rajta az élet, vitatott. Ha ugyanis a Föld kijjebb vándorolna a Naprendszerben, hogy ezzel megelőzze a vörös óriás állapot következtében rá váró végzetet, jócskán kívül kerülne a lakhatósági zónán, amelyen belül a hőmérséklet megfelelő a folyékony állapotú víz, és így az élet kialakulásához és fennmaradásához.
Mindemellett természetesen az is megjegyzendő, hogy az emberiség aligha éli túl az elkövetkező 4-5 milliárd évet. A kutatók szerint körülbelül 1 milliárd év múlva ugyanis az üvegházhatás oly mértékben felmelegíti a bolygónkat, hogy elpárolognak az óceánjaink. Ez pedig jócskán a Nap vörös óriássá történő átalakulása előtt következik majd be.
Az emberiség túlélésének kulcsa tehát abban rejlik, hogy a Földet elhagyva egy másik égitestre költözünk, mégpedig talán a Jupiter, vagy a Szaturnusz körül keringő holdak egyikére. Amikor ugyanis a Nap vörös óriássá fúvódik fel, a körülötte lévő lakhatósági zóna körülbelül a Jupiter és a Szaturnusz pályájára fog esni.
Ez a kutatás megmutatja, hogy a gravitációs mikrolencsehatás megfigyelése különösképp hasznosnak bizonyulhat mind az exobolygó-kutatás terén, mind pedig Földünk jövőjére vonatkozólag. A 2027-ben felbocsátandó Nancy Grace Roman Telescope pedig tökéletesen alkalmas lehet az ilyen események megfigyeléséhez, így a kutatói közösség nagy reményeket fűz hozzá.
