Roger Martin du Gard

A kritikai realista irányzat egyik legjelentősebb képviselője, Roger Martin du Gard 145 éve született ezen a napon.

Roger Martin du Gard emlékiratai elárulják, hogy az író még diákkorában elkötelezte magát az irodalomnak, már az iskolapadban arról ábrándozott, hogy – ha felnő – megírja az új Háború és békét. Tanulmányait a Levéltárosi Főiskolán végezte. Az itt elsajátított kutatói módszer, a tények aprólékos összegyűjtése később regényírói módszerét is meghatározta. Ifjúkori álma teljesült. Sikertelen regénypróbálkozások után írta meg kiemelkedő alkotását, A Thibault család című regényciklusát, amely gazdag életanyagával, mélypszichológiai tartalmával, humanista üzenetével századunk egyik reprezentatív remekműve, a hanyatló polgárság regénye. E könyv művészeti erejéért és igazságszeretetéért jutalmazták 1937-ben Nobel-díjjal.

„1920 tavaszán tökéletesen elzárkóztam Verger d’Augy-i gyümölcsösömben, mégpedig határozott céllal: hogy kidolgozzam Thibault család részletes és teljes tervét” – írja Roger Martin du Gard egyik visszaemlékezésében.

A regény eredeti terve két fiútestvér pályafutásának bemutatását tartalmazza. Valójában lírai mű, mert a két főszereplő a szerző lelkivilágának egymással homlokegyenest ellentétes irányait mutatja be. Jacques a függetlenség, a lázadás képviselője, Antoine pedig a rend és a mértéktartás megszállottja. Ilyen módon a regény nagymértékben szubjektívvá válik, mert a szerző lép fel benne kettős szereposztásban.

Roger Martin du Gard negyven év történetét akarja bemutatni. Mint az Oklevéltani Intézet egykori hallgatója tudományos módszerrel dolgozik: cédulákon rögzíti az összegyűjtött anyagot. Több ezer céduláját clermont-i házának tizenkét asztalán rendezi el, mert tizenkét korszakra osztotta a regény cselekményét. Visszaemlékezésében többek között ezt írja a munka folyamatáról:

„Zárt ajtók mögött reggeltől estig álltam a nagy sakktábla közepén, kezemben ceruzával, notesszel, és néhány cédulával jöttem-mentem egyik asztaltól a másikig, haboztam, meggondoltam magamat s tízszer is visszafordultam, míg végre elhelyeztem a megfelelő rekeszbe az ujjaim között tartott jegyzetet. A cédulák lassanként fölhalmozódtak az asztalokon, egész iratcsomókká nőttek… A műnek egyetlen sora sem volt még megírva, de már az egész ott állt a szemem előtt…”

A Thibault család első négy kötetének elkészültével a szerző részleteket olvasott fel a kéziratból író barátainak és kritikusoknak. Ezek két táborra szakadtak. Egy részük maradinak tekintette Roger Martin du Gard művészetét, mert nem talált „újat” a szövegben. Elsősorban Georges Duhamel bírálta ebből a szempontból. Többek között ezt mondta a szerzőnek:

„Felolvasás közben elgondolkoztam azon, mi újat hoz a könyve. És őszintén szólva, nem hoz eleget. A vállalkozás bátor és egészében sikerült is. De végül nem tesz mást, csak felhasználja a XIX. század nagy francia és idegen regényíróinak eredményeit.”

Duhamel azt is tanácsolja barátjának, hogy térjen vissza a párbeszédben írt regény formájához, amelyet már az Egy lélek történetében kipróbált. Ezzel szemben Gaston Gallimard, a lelkes kiadó 1921-ben két napig hallgatta a szerző felolvasását, és éppen ellenkező értelmű tanácsokat adott. Gallimard arra biztatja barátját, hogy őrizze meg saját egyéniségét, ne próbálja az újítás kedvéért utánozni a Nouvelle Revue Francaise íróit. Rámutat Roger Martin du Gard legfőbb stílushibájára: a szerző mesterkélten fejezi ki magát, pedig az egyszerűségben van az ereje. Az emberábrázolásról többek között ezt mondja:

„Annyira hatalmadban tartod az alakjaidat, hogy a figyelmedet egyetlen testi vagy jellembeli sajátosságuk sem kerüli el; és okvetlenül szükségesnek tartod, hogy tetőtől talpig megmutasd nekünk őket, el nem engednél egy árva részletet sem. Mire való ez? Elég, ha cselekedni és beszélni hagyod őket, s tüstént egész bonyolultságukban megjelennek előttünk.”

Roger Martin du Gard a kiadó tanácsait fogadja meg, s szakít a párbeszédes regény sikerének illúziójával.

Mégsem kerülheti el a mesterkéltséget: a regény ötödik könyvében Jacques novelláját mutatja be, tehát egy idegen szerző stílusával próbálkozik. Utólag maga is hiábavalónak tartja ezt a próbálkozást, André Gide pedig, akinek 1927-ben felolvasta, így nyilatkozott róla:

„Ugyan ne bűvészkedjék, kedvesem! Ezek a fogások nem illenek magához; a keze folyton kilátszik!”

A Thibault család hatodik könyve Az apa halála címmel 1929-ben jelenik meg. A szerző tovább dolgozik az eredeti terv szerint, és 1930 decemberében már csaknem készen áll a Vitorlabontás, amely az eredeti terv szerint a regény hetedik könyve lenne. Csakhogy 1931. január l-jén Roger Martin du Gard-t autóbaleset éri, és hosszú hónapokat kell kórházban töltenie. Ezalatt újra megvizsgálja eredeti tervét. Megállapítja, hogy még tizenöt kötetet kell írnia, s mindez unalmassá válnék az olvasó számára, mert már a Vitorlabontásban meglassította a cselekmény menetét. Másrészt nem találja kielégítőnek a tervezett szakaszokat. (Az eredeti terv szerint Antoine egészségesen visszatér a háborúból, elveszi Jennyt, lánygyermekük születik, s együtt nevelik Jacques fiát, Jean-Pault. Ez a fiú szüleinek szélsőséges természetét örökli, szerelmi kalandba bonyolódik, majd gyilkosságba keveredik. Ilyen módon a regény bűnügyi történetet tartalmazna lélektani ábrázolással.)

Mindez arra indítja a szerzőt, hogy a Vitorlabontás kéziratát megsemmisítse, és új tervet készítsen. Új ágat olt be a régi törzsbe: 1914 nyara címmel megírja a hetedik részt, amely csak 1936-ban jelenik meg. Végül kiadja az Epilógust, melynek megjelenését a II. világháború kitörése hátráltatta (1940).

Roger Martin du Gard regényében a polgári társadalom széthullását mutatja be. Széles körképpel szemlélteti a családi élet bomlását és az egyházak tehetetlenségét, hogy végül a világháború pusztító erejét ábrázolja.

A részletes elemzést a linken elérhetitek.