Az atlanti kábel

160 éve történt, hogy lefektették az atlanti kábelt, az első vízalatti távírókábelt Észak-Amerika és Európa között.

Nyolc évi sikertelen és részben sikeres próbálkozás után 1866. július 27-én sikerült Írország és Új-Funland között lefektetni az első olyan távírókábelt, mely tartósan ki tudta szolgálni a két kontinens közötti távíróforgalmat.

Nem ez volt ugyan az első pillanat, amikor a két kontinens össze lett kapcsolva, pár hétre már 1858-ban megvalósult a transzatlanti összeköttetés, azonban az még nem bizonyult tartósnak és elnémulását nyolc év szünet követte. Az 1866-os siker után azonban már folyamatos volt az összeköttetés Európa és Amerika között. Ennek a sok kudarcot, tanulságot és végül is sikert hozó történetnek az évfordulójára emlékezünk.

A sok kitartást és számtalan újrakezdést igénylő történet központi alakja Cyrus West Field (1819–1892) amerikai üzletember, aki már 34 éves korában megengedhette magának, hogy részben visszavonuljon eredeti üzleti tevékenységétől és megvalósítsa az elképzelését a transzatlanti távírókábel létrehozására. Field eredetileg a papírgyártásból gazdagodott meg, de vagyonát már akkor is expedíciók támogatására és hasonló célokra fordította.

1854-ben egy kanadai mérnök, Frederick N. Gisborne segítségére sietett, aki New York City és Új-Funland között kezdett el távíró összeköttetést megvalósítani, de nem volt elég tőkéje a befejezéshez. Field beszállt az építkezésbe, ami sikeresen megvalósult, de közben megfogant a fejében a nagy gondolat, hogy a két kontinens összekapcsolása lenne az igazán hasznos folytatása a munkának. Gyártókkal, befektetőkkel és mérnökökkel közösen létrehozta az u.n. CableCabinetet, mely a közös célért dolgozott és többek között tagja volt Samuel Morse is, a távíró feltalálója.

Field óceanográfusokkal, kábelgyártókkal és tudósokkal folyatott tárgyalássorozatot, amiből úgy látta, a gondolat megvalósítható. Az Írország és Új-Fundland között húzódó plató elég egyenletes ahhoz, hogy kábelt lehessen fektetni ezen a részen. Ehhez persze kellő teherbírású hajók is kellettek, hiszen a közel 2000 tengeri mérföldet átívelő kábel súlya több ezer tonna volt (1 US tengeri mérföld kb. 1853 méter). Anyagi okokból két hajót vett meg Field, a fegyverzetétől megfosztott Niagara csatahajót és a tölgyfából készült Agamemnont, ezekre szereltette fel a William Everest által megtervezett, különlegesen erős kábelleeresztő gépeket.

1856. november 6-án létrejött az Atlantic Telegraph Company 350 ezer fontos tőkével, amerikai részről Cyrus Field, angol részről John Watkins Brett és Charles Tilston Bright jegyezték a céget. Az igazgatótanácsnak 18 angol, 9 amerikai és 3 kanadai tagja volt. Ezzel mind technikai, mind pénzügyi oldalon készen állt minden a nagy feladat végrehajtására.

A kábelfektetést 1857. augusztus 5-én kezdték meg, ekkor indult el minkét hajó Írország partjaitól. Az elképzelés az volt, hogy a Niagara kezdi meg a kábelfektetést, s amikor a kábel elfogy, akkor összekötik a vele együtt hajózó Agamemnonon lévő kábellel, s az végzi tovább egyedül a fektetést, a Niagara pedig visszafordul. Erre azonban már nem került sor, mert mintegy négyszáz tengeri mérföld után elektronikus zavarok keletkeztek a kábelben, majd amikor lassítani próbálták a kábelfektetést, akkor a kábel elpattant és beleveszett az óceánba.

Field természetesen nem adta fel az elképzelését, hanem tovább tökéletesítette a rendszert. William Everest átalakította a kábeldobokat és tovább finomította a kábelleeresztő gépeket. A csapathoz csatlakozó William Thompson (akit mi inkább lord Kelvin néven ismerünk) pedig egy igen finom galvanométert fejlesztett ki a kábel elektromos állapotának a folyamatos figyelésére.

1858. június 10-én ismét elindult az expedíció, de most csak 160 tengeri mérföldre jutottak, amikor a kábel ismét elszakadt. Mivel azonban a veszteség nem volt túl nagy, így Field máris belekezdett a következő próbálkozásba. Most az óceán közepén találkozott a két hajó 1858. július 29-én és rögtön összekötötték a két kábeltekercset, majd a kötéshez egy 16 kg-os ágyúgolyót rögzítve, leeresztették az óceán mélyébe.

A Niagara elindult Új-Funland, az Agamemnon pedig Írország felé. Ezt a próbálkozást siker koronázta, 1858. augusztus 5-re mindkét hajó sikeresen lefektette a kábelt és a két kontinens össze lett kötve – legalábbis átmenetileg. Viktória királynő és az amerikai elnök, James Buchanan még üdvözlő táviratot váltottak egymással, azonban a kezdetleges megoldások miatt a 98 szavas távirat átküldése 16 órát (!) vett igénybe.

Az átvitel gyorsítására Lord Kelvin továbbra is a néhány száz voltos jelek használatát javasolta, az amerikai oldalon azonban Wildman Whitehouse a több ezer voltos impulzusok mellett kardoskodott. Whitehouse átgondolatlan kísérleteinek a hatására az átvitel egyre lassúbb lett, majd szeptember 18-án végleg elhallgatott a kapcsolat. Ráadásul időközben a kábel a fizikai megpróbáltatásokat sem bírta és Írországtól mintegy 250 tengeri mérföldre elszakadt. Az utólagos vizsgálatok szerint ebben szerepet játszhatott az is, hogy a Glass, Elliot and Co. által gyártott kábelt egy ideig szabad ég alatt, tűző napon tárolták, ami meggyengíthette az atlanti kábel gutta-percha bevonatát.

A rövid életű siker utáni fiaskó érthetően elkeserítette az Atlantic Telegraph Company vezetőit, azonban a néhány hetes üzemi működés egyértelműen bebizonyította, hogy a két kontinens közötti távíró kapcsolatra nagy szükség van és az az atlanti kábelt meg is lehet valósítani. Újra érdemes volt tehát nekifutni a feladatnak.

Legközelebbre 1865-re tudta Cyrus Field ismét megteremteni a feltételeket egy újabb próbálkozáshoz. Sikerült megvennie az akkor legnagyobb hajót, a lapátkerekes és hajócsavaros, gőzhajtású Great Eastern-t, melyet 211 méteres hosszával 4000 utas és 6000 tonna áru szállítására tervezett Isambard Kingdom Brunel. Ehhez két 4200 lóerős gőzgépet építettek be. A hajót hat árbocnyivitorlával is ellátták, s teljes egészében acél testét dupla héj borította, a belső acéltestet ettől 85 cm-es távolságra egy külső acélhéj is övezte, ami komoly védelmet jelentett a sérülésekkel szemben.

Az 1858-ban elkészült hajót azonban csak veszteségesen tudták a tulajdonosok üzemeltetni, ráadásul annyi kisebb-nagyobb szerencsétlenség érte, hogy sokan átok sújtotta szörnyetegként emlegették.Több tulajdonosváltás után 1864-ben elárverezték, így igen kedvező áron – nyersanyag-ára negyedéért – sikerült megvenni és átalakítani kábelfektető hajóvá.Ezzel párhuzamosan Cyrus Field szakértő csapata jelentősen javított a kábelek minőségén, a korábbi tapasztalatokat felhasználva. A Great Eastern 1865. július 23-án indult el Új-Funlandról, de kb. 600 tengeri mérföld után a kábel elszakadt és nem sikerült a nyomára bukkanni. Field még ekkor sem adta fel, pedig egyre kevesebben támogatták többnyire sikertelen – igaz, rengeteg tapasztalatot hozó – próbálkozásait.

1866. július 13-án a Great Eastern ismét elindult, a változatosság kedvéért most Írországból, 2730 tengeri mérföldnyi kábellel a fedélzetén. A kábel partmenti végét Valencia szigetén csatlakoztatták a távírórendszerhez, így a hajóra minden nap friss hírek érkeztek. Közben pedig napi 100-130 tengeri mérföldnyi kábel leeresztve az óceánba, közeledett a cél felé. Ezúttal nem jött közbe semmi váratlan: a Great Eastern 1852 tengeri mérföld az atlanti kábelt lefektetése után megérkezett Trinity Bay kikötőjébe a teljesen működőképes összeköttetéssel. A kábel a bekötés után is működőképes maradt és folyamatosan szállította a híreket. Az első hivatalos távirat, melyet továbbítottak rajta az üdvözlő szövegek után, a következő volt: „Treaty of peace signed between Prussia and Austria”, azaz „Poroszország és az Osztrák Császárság aláírta a békeszerződést.” (Ezt mi mikulovi fegyverszünet néven ismerjük, Bismarck kancellár itt fenyegetődzött azzal, hogy kiugrik az ablakon, ha I. Vilmos nem hajlandó aláírni a dokumentumot.).

Cyrus Field – feltéve a koronát a művére – még augusztusban visszatért az 1865-ös sikertelen kábelfektetés szakadási pontjának a helyszínére és pár napos „mélyhalászás” után megtalálta a kábelt, sikerült azt felhúzni a hajóra, megtoldani és befejezni a fektetést. Ezzel 1866 végére már két párhuzamos kapcsolat is rendelkezésre állt Európa és Amerika között.

Forrás: Technikatörténeti évfordulók, dr. Bartolits István