Egyéb kategória Közösség

KOSÍK JÓZSEF (1928–2021)

Kosík József

KOSÍK JÓZSEF (1928–2021)

Az iskola igazgatósága mély fájdalommal tudatja, hogy 2021. december 26-án egy volt Duna utcás kiváló pedagógus indult el az örökkévalóság útján.
Kosík József, képzőművészet-ábrázoló geometria-honvédelmi nevelés szakos tanárként 1957-től 1991-ig, nyugdíjba vonulásáig volt a Duna utcai gimnázium egyik meghatározó tanári személyisége, több száz diák osztályfőnöke. Számos fiatal képzőművészt indított el a pályáján. Tanítványa volt többek között Kopócs Tibor, Gály Katalin, Lőrincz Zsuzsanna, Mikus Balázs képzőművészek. Emberséges, szigorú, következetes, tiszteletreméltó EMBER volt.

Emlékét örökké őrizzük.

Nyugodjon békében.

Ennyi a Duna utcai MTAG gyászhíre. Hiába keresnétek, máshol sincs róla semmilyen adat, életrajz, műjegyzék. Okát csak találgatni lehet. (Egyébként is kevés elérhető használható szócikk van a Wikipédián hazai személyiségeinkről.)

Ezért jöjjenek az emlékek. A személyesek.

Tanárom volt. Alapiskolás koromban a képzőművészeti szakkört vezette. Különféle technikákat tanított nagy figyelemmel, türelemmel. Elmagyarázta a perspektíva jelentőségét, a képek mélységének kialakítását, a fény és árnyék titkait és dinamikáját, az aranymetszés tökéletességét, alkalmazását a harmónia megteremtéséhez.

Mindenben azt kereste. A harmóniát. Később is, amikor esztétikát tanított a matematika-fizika szakosítású gimnáziumi osztályunkban. Hitelesen, szórakoztató könnyedséggel vezetett végig bennünket az építészeti és képzőművészeti stílusok egymásba ívelő folyamatán, megmutatta a kapcsolódásokat, különbségeket, és nem feledkezett meg arról sem, hogy a fejlődés folyamatát összevesse a világirodalom és a technikatörténet alakulásával.

Az értetleneket, a folyamatok felismerésére, a művészet és alkotás szépségeire érzéketleneket ki nem állhatta.

Ahogy az olyan „mesterembereket” sem szívelte, akik görbére rakták a csempét vagy a járdaszegélyt. Szikrázó haraggal tudta ecsetelni a pancserek által tökéletlenné tett dolgokat. (Akkoriban nem nagyon értettük; ma már számomra is zavaró és elfogadhatatlan a tökéletlenség, felületesség, tudatlanság okozta sokféle kár.)

Eszménynek tartotta a testi és lelki kiválóság harmóniájának követelményét, a kalokagathiát (az erkölcsi jóság és a szépség együttesét és egységét jelölő fogalom az antik görög esztétikában); sokat időzött jelentőségének megértetésével.

Egyszóval neki köszönhetem, hogy bármikor meg tudok különböztetni egy dór, ión vagy korinthoszi oszlopot, vagy ránézésre tudom, melyik épület román, gótikus, barokk vagy éppen eklektikus stílusú, azaz mikor épülhetett… De tőle eredeztethető az ókori görög szobrászat és a későbbi korok fenomenális alkotásainak tisztelete is.

Persze akkoriban (a szocializmus építésének éveiben) a tanár elvtárs sem úszhatta meg, hogy ne kelljen nemszeretem tantárgyat tanítania: ő lett a tanárunk az akkoriban elkerülhetetlen honvédelmi nevelés órán. Szóval egy atomtámadás esetén is automatikusan bekapcsolnának azok a reflexek, amiket belénk sulykolt. De meglehetősen jól jönnek a fertőtlenítési instrukciók most, a Covid-pandémia idején is. 😉

Engem meglehetősen kedvelt, mert célba lőni is tudtam, meg elég nagy hangon tudtam jelenteni az osztálylétszámot. Azt mondta, „Bezzeg ha Haraszti jelent, még az ablakok is remegnek!”

Nemegyszer akadt össze a bajszunk. Egy gödöllői énekkaros barátnőmtől egy akkoriban irtó divatosnak számító, sokak által vágyott, természetes módon elkopott és itt-ott rongyolódó Lee farmert kaptam. A hátsó lépcsőn özönlöttünk lefelé az étterembe, amikor megállított és megkérdezte:

– Haraszti, vegyek magának nadrágot, hogy ne kelljen rongyos farmerben járnia?!

– Az nem lenne rossz, tanár elvtárs, de azért legyen az is ilyen szakadt, elvégre most ez a divat! – válaszoltam.

Azt hiszitek, megütközött? Nem. Szerette, ha valaki nem hunyászkodik meg előtte. Meg hát fiatal korában maga is jampecnek számított az akkoriban nagyon rebellisnek számító kockás zakóiban…

Aztán történt, hogy kiállításra összegyűjtött teljes anyagát, olajfestményeit és akvarelljeit eláztatta a kiáradt Duna, amely a parti pincéket is elöntötte, ahol a raktára vagy műterme volt.

Utána nemigen lehetett a kedvére tenni. Mindenbe belekötött, semmit se talált elég jónak. Ami emberileg érthető, de nekünk nagyon nem esett jól, elvégre mindenki igyekezett a matek és fizika mellett az esztétikát is vágni, amennyire tudta.

Egyszer valaki  nem tudott a kérdésére felelni, mire kiselőadásba kezdett a fiatal nemzedék hasznavehetetlen voltáról, hogy semmit se csinálunk a közösségért, semmi dolgunk, csak a tanulás, de még azt se vagyunk képesek tisztességgel… Nekem se kellett több, felpattantam:

– Miért hiszi a tanár elvtárs, hogy amiről nem tud, az nem létezik? Én például szikra- és pionírvezetőként dolgozom a kicsikkel, kézműveskedünk, rajzolunk-festünk, kirándulunk, játszunk, énekelünk. Ezenkívül szervező vagyok és előadásokat tartok ifjúsági klubokban, legutóbb a magyar népballadákról. És jól tudja, hogy azelőtt meg rajzszakkörre jártam, énekkaros voltam, most meg irodalmi színpadban játszom, és mellesleg egy sikeresnek mondható pop-rock-zenekarban is énekelek. Ön szerint mit kéne még csinálnom?

– Jó, jó, Haraszti, hát nem magára gondoltam…

Szóval jól megvoltunk. Sokan rettegtek tőle – én nem. Szerettem. Azt hiszem, ő is kedvelt engem.

Benne van minden leírt soromban, minden városképben, minden képzőművészettel való találkozásomban.

Azt hiszem, kevés olyan tanár – ember! – van, aki ennyire meghatározóan hatott volna mindarra, amit alkottam, ahogyan gondolkodom és látok.

(Szóval kösz, Jocó!)

Képek forrása: MTAG

%d bloggers like this: