A mai napon a szlovák nemzeti felkelésre – Slovenské národné povstanie (SNP) emlékezünk, ma van az emléknapja, államünnep és munkaszüneti nap.
Bár a szlovák nemzeti felkelésre már csak a legidősebbek emlékeznek közvetlenül, történelmi emlékezetünkben meg kell őriznünk elevenen – mondta Zuzana Čaputová köztársasági elnök a Besztercebányán tartott mai, 79. évfordulós koszorúzás alkalmával. A felkelés nélkül véleménye szerint nem lenne olyan államunk, mint ma: antifasiszta és demokratikus hagyományokra építő ország.
1944 augusztusában a fasiszta vezetésű szlovák állam hadiállapotot hirdetett, ám a hónap végére már nem volt ura a helyzetnek, így a német katonai egységek bevonultak a szlovák állam területére. Válaszképpen augusztus 29-én a besztercebányai illegális katonai központ megkezdte a fegyveres ellenállást, amely az egész közép-szlovákiai térségre kiterjedt.
Magyar partizánok is harcoltak a szlovákokkal a nácik ellen, csak feledésbe merültek című cikkében Szalay Zoltán a következőket írja:
Bár „szlovák nemzeti”-nek hívják, az 1944-es náciellenes szlovákiai felkelés valójában nemzetközi volt, és a magyarok sem maradtak ki belőle.
A magyar partizánokról azonban elég hamar megfeledkeztek Szlovákiában, és a felkelés törvényhozó szerveként létrejött Szlovák Nemzeti Tanács megkezdte a magyarok elleni büntető intézkedések meghozatalát. Nem sokkal később pedig érvényesültek Edvard Beneš tervei a magyarok jogfosztásáról.
Arról máig viszonylag keveset tudunk, hogyan működtek közre a szlovákiai magyarok a náciellenes harcokban. Egyes alakulataik viszont bizonyítottan komoly veszteségeket okoztak a németeknek, az egyik füleki partizánvezető pedig a 20. századi magyar történelem ellentmondásos, de kiemelkedő alakja lett.
A Napunknak Janek István, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Történettudományi Intézetének történésze segített a felkelés magyar vonatkozásainak rekonstrukciójában.
A pontos számokat senki nem ismeri
A felkelés első időszakában, vagyis 1944. augusztus 29. után körülbelül 300–500 magyar kapcsolódott be a harcokba a nácik ellen, de a pontos számukat ma senki nem tudja megmondani. Janek István szerint alapkutatások hiányoznak, és ma Magyarországon nem ez a téma van a kutatások fókuszában.
A felkelés októberi leverése után a partizán egységek a hegyekbe vonultak, ahol egy részük folytatta a harcot. Az 1. magyar hadsereg, amely a Kárpát-medence védelméért felelt, eközben teljesen demoralizálódott, miután a németek megszállták Magyarországot – az 1. hadsereg katonái Szlovákia területén keresztül vonultak vissza. Ezekből a katonai egységekből rengeteg átállt a partizánokhoz, magyarázza Janek István.
A Petőfi-csoport
Két főbb magyar partizáncsoport harcolt a felkelés keretében.
Az egyik a Petőfi Sándor nevet viselte, és főleg Dél-Szlovákia középső területein tevékenykedett. Ebben a 300 fős csoportban sok magyar volt, de ukránok, oroszok, szlovákok és csehek is akadtak a tagjai között. A létszáma nem volt állandó – a harci cselekmények és veszteségek függvényében változott.
A Petőfi-csoportot előbb egy orosz partizán irányította, majd Fábry József lett a parancsnoka. Az ő feladatuk az volt, hogy az utánpótlásvonalakat támadják, vasúti, országúti csomópontokat felrobbantsanak, és zavarják a német szállítási útvonalakat, valamint hogy eljussanak magyar területre és röplapokat szórjanak szét.
Nógrádi csapata
A másik jelentős csoportot Nógrádi Sándor, az egyik leghíresebb magyar ellenálló vezette. Ez egy hatvan–százfős egység volt, amelynek a tagjait ejtőernyővel dobták le a szovjetek a szlovák nemzeti felkelés területére. Az volt a feladatuk, hogy később eljussanak Magyarországra, és ott partizántevékenységet folytassanak.
Nógrádi Sándor Füleken született egy zsidó családban, Szécsényen és Losoncon tanult, és a magyar és európai kommunista mozgalmak fontos alakjává vált. Az 1920-as évektől részt vesz Prágában, Berlinben, Bécsben, Franciaországban a kommunista pártok tevékenységében.
A felkelés idején Salgótarján–Balassagyarmat–Miskolc vidékén kellett volna partizánmozgalmakat kiépítenie, ez azonban a tervezett formában nem valósult meg.
Ám Nógrádi végül eljutott Magyarországra, és Abroncsospusztánál, Ragyolc mellett (ez ma a Losonci járás) a partizánegysége összecsapott egy SS-egységgel, és győzelmet aratott. Ezt a csatát részletesen dokumentálták is a partizánok.
Esterházy János is segített
A szlovák nemzeti felkelés egyik különös epizódja, amikor a később a fasizmus támogatásának vádjával elítélt és haláláig raboskodó szlovákiai magyar politikus, Esterházy János is a partizánok segítségére sietett.
Esterházy ebben az időszakban a Szlovenszkói Magyar Párt vezetőjeként volt a szlovák parlament képviselője – a bécsi döntést követően nem távozott Magyarországra, hanem továbbra is a szlovákiai magyar politikai életet szervezte.
Testvére szerint, amikor Esterházy hírét vette a szlovák nemzeti felkelésnek, kocsiba ült, és ruhát, élelmiszert és gyógyszereket pakolt be és szállított el a közelben lévő partizánparancsnoknak. Hogy kinek és hova – nem tudjuk. Maga az epizód csak Esterházy Lujza, János testvére visszaemlékezéseiből maradt ránk, egyéb bizonyítékok nem állnak rendelkezésre az esetről.
Horthy esete a szlovákiai partizánokkal
A magyarországi politikai vezetés eleinte próbálta semlegesen kezelni a szlovák nemzeti felkelést. Már június–július folyamán megerősítették, illetve lezárták a szlovák–magyar határt, de a felkelők gyakorlatilag oda-vissza járkáltak a zöldhatáron keresztül.
Hamarosan azonban maga Horthy Miklós is – közvetett módon – kapcsolatba került a szlovákiai felkelőkkel.
Zichy Ladomér földbirtokos vette fel a kapcsolatot a szlovákiai partizánokkal, és Horthy Miklósnak is beszámolt az ügyről. Horthy ekkor készítgette elő Magyarország kilépését a háborúból, így kapóra jött neki ez a kapcsolat.
A Horthyék által szervezett magyar fegyverszüneti delegációt a partizánokkal együttműködve a szlovák területen keresztül indították útjára. A magyarok Gácsnál lépték át a határt szeptember 28-án, és innen Zólyomba kerültek, majd szeptember 30-án a szliácsi reptérről Moszkvába repültek. Ott október 11-én írták alá a magyar fegyverszüneti megállapodást – persze eredménytelenül.
Amikor Zólyomba kerültek, ott egy Makarov nevű fiatal NKVD-s, valamint Voljanszkij, a Szlovák Szabadságért Partizánbrigád parancsnoka tárgyalt velük, rajtuk keresztül kerültek tovább Moszkvába. Ahogy Janek István elmondta, ennek a bizonyos Makarovnak és Voljanszkijnak a valós személyazonosságáról máig nem tudunk semmit.
Nógrádi ötvenhatban már nem felkelősködött
A felkelés leverése után Nógrádi Sándor bevonult a hegyekbe a többi partizánnal együtt, és 1944 vége felé az Alacsony-Tátra környékén csatlakozott az orosz csapatokhoz.
Később magyar területekre küldték őt a csoportjával, a háború után pedig Budapesten telepedett le. Honvédelmi miniszterhelyettes és befolyásos párttisztviselő lett belőle. 1956 után továbbra is párttag maradt, és a keményvonalas fellépést támogatta.
1957-ben Magyarország kínai nagykövetének nevezték ki, egy évvel később pedig vietnámi nagykövetnek. „Megítélés kérdése, hogy ezt jutalmul kapta-e, vagy meg akartak tőle szabadulni. Viszont haláláig fontos pozíciókat töltött be” – mondta róla Janek István.
Beneš színre lép
A magyar partizánok érdemei olyannyira gyorsan feledésbe merültek, hogy egészen röviddel a felkelés után bekövetkezhettek azok az események, amelyeket máig a szlovákiai magyarság legsúlyosabb történelmi traumájaként tartunk számon.
A felkelésnek a csehszlovák politikában két vonulata volt, emlékeztet Janek István. Az egyiket az Edvard Benešhez kötődő partizánok és a szlovák hadsereg tagjai alkották, a másikat a Klement Gottwald vezette kommunisták.
Beneš már a felkelés előtt elhatározta, hogy a németek és magyarok Csehszlovákiából való kiűzésén fog dolgozni, ám ezeket a terveit eleinte kétkedés fogadta a magyarok részéről.
Beneš és Jan Masaryk csehszlovák külügyminiszter összejárt a londoni emigrációban Károlyi Mihállyal, az egykori miniszterelnökkel, aki ekkoriban a magyar emigráció szocialista ágának egyik vezéralakja volt. Károlyi már 1943-ban rákérdezett Benešéknél, hogy azok a hírek, melyek szerint a háború után kitelepítik a magyarokat Szlovákiából, ugye nem komolyak. Beneš és Masaryk megnyugtatta őt, mondván, dehogy, ezt egyáltalán nem kell komolyan venni. Persze nem mondtak igazat.
1945-ben aztán Károlyi személyesen Prágában és levelekben is számon kérte Benešen, hogy két évvel azelőtt nem ezt ígérte, ám ez az igyekezete nem járt különösebb eredménnyel.
A felkelés törvényhozó szervében, a Szlovák Nemzeti Tanácsban érvényre jutottak Beneš elképzelései egy homogén szláv állam megteremtéséről, amelyben a németeknek és a magyaroknak nincs helyük.
Ezzel a szlovákiai magyar partizánok történetére a feledés fátyla borult – sem a szlovákok nem emlékeztek rájuk többé szívesen, hiszen érdemeiket figyelmen kívül hagyták, sem a magyarok, akik közül sokan úgy vélték, a szlovák nemzeti felkelés emléke kompromittálódott.
