Az 1870-es első teljes körű népszámlálás

Az 1870-ben megtartott első teljes körű népszámlálás adatai alapján a térképen azt mutatjuk be, hogy a múlt század elején milyen állapotban volt az úgynevezett Magyar Szent Korona Országainak népessége, és milyen meghatározottságok jellemezték.

Az Osztrák–Magyar Monarchia, más néven Osztrák–Magyar Birodalom vagy Ausztria–Magyarország (németül: Österreichisch-Ungarische Monarchie vagy Österreich-Ungarn, csehül: Rakousko-uherská monarchie vagy Rakousko-Uhersko) 1867 és 1918 között fennállt különleges, kettős (dualista) állam, pontosabban államszövetség, reálunió volt Közép-Európában. Két fele a Magyar Királyság és az Osztrák Császárság volt, melyek a közös uralkodó és a közös ügyként igazgatott külügy, hadügy és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek által összekapcsolt önálló államok voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchia Ferenc József szerint, csak és kizárólag három ember egyezkedése és tárgyalásai (kiegyezés) közepette jött létre: „Deák, Andrássy és jómagam” Az erről szóló törvényt Ferenc József magyar király (egyúttal osztrák császár) 1867. július 28-án szentesítette.

A Monarchia többnemzetiségű államszövetség volt, nemzetiségei közül a német nyelvű osztrákokon és a magyarokon kívül a fontosabbak a különböző szláv népek (lengyelek, ukránok, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, bosnyákok), a románok és az olaszok voltak.

A Magyar Királyság történelmi fejlődése és a 19. században bekövetkező egységesítés és közigazgatási reform révén fél-unitárius állam (unitárius: azaz egységállam) volt, autonómiát élvező területrészekkel (Horvát-Szlavónország, Fiume), a „Lajtán túli területek” Ausztria történelmi fejlődése és modellje alapján „történelmi-politikai egységekből”, tartományokból álló állam volt amelyek szintén élveztek némi belső függetlenséget a saját helyi ügyeikben.

A szintén soknemzetiségű és eltérő fejlettségű,, történelmi fejlődésű területeket az uralkodóház, a hadsereg és pár központi intézmény tartott össze. A nemzetiségeket és mozgalmaikat azonban a kiegyezés politikai-közjogi építményéből teljes egészében kihagyták. Azonban Ausztriában a szövetségi államszerkezetének jóvoltából nemzetiségi elitek egy jelentős részét hatékonyan integrálták a politikai rendszerbe (több osztrák, sőt közös miniszter is lengyel vagy cseh volt), Magyarország nyugat-európai típusú unitárius, azaz „egységállami” államszerkezeti berendezkedése viszont a nemzetiségi vezetők szinte teljes kiszorítását célozta, ugyanakkor az autonóm Horvát-Szlavónországban horvát dominancia érvényesült, élén horvát politikai elittel.

Mindezek ellenére unikumnak számított a korabeli Európában, hogy etnikai kisebbségeket képviselő politikai pártok indulhattak az országgyűlési választásokon, és gyakran be is jutottak a magyar parlamentbe. Nemzetközi összehasonlításban fontos megjegyezni, hogy az első világháború előtti Európában kizárólag három országban alkottak törvényt a kisebbségi jogokról , először Magyarországon (1849 és 1868) másodikként Ausztriában (1867) a harmadik ország Belgium volt (1898). Más európai országok jogrendszerei tiltották és büntetni rendelték a kisebbségi nyelvek használatát az általános iskolákban, kulturális intézményekben, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban, és a sajtóban is.

Az Osztrák–Magyar Monarchia 621 538 km²-es területével Európa második legnagyobb méretű állama Oroszország után, 51 milliós népességét tekintve pedig Európa harmadik legnépesebb állama volt az Orosz Birodalom és a Német Császárság után.

Ausztria–Magyarország 1910-től Franciaországot megelőzve a világ negyedik legnagyobb gépgyártójává és gépipari exportőrévé vált az Egyesült Államok, Németország és az Egyesült Királyság után. Elektrotechnikai és villamosipari termékek (elektromos háztartási eszközök, gyáripari elektromos eszközök, valamint generátorok, gőzturbinák, transzformátorok) piacán pedig a világ harmadik legnagyobb gyártója és exportőre volt, az Egyesült Államok és Németország után. 1913-ra az Osztrák Császárság és a Magyar Királyság vasútvonalainak együttes hossza elérte a 43 280 kilométert. Nyugat-Európában csak Németország rendelkezett ennél nagyobb vasúthálózattal (63 378 km); az Osztrák-Magyar Monarchiát Franciaország (40 770 km), az Egyesült Királyság (32 623 km), Olaszország (18 873 km) és Spanyolország (15 088 km) követte.

(…)

A Monarchia létének az első világháborús katonai vereség és a nemzetiségi mozgalmak felerősödése vetett véget.

Noha az USA támogatta a Monarchia fennmaradását, de a többi antant tagállam (Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország) nem osztotta az USA ezen nézetét, így a Monarchiát feloszlatták. Ausztria és Magyarország viselte a politikai felelősséget a háborúért. A saint-germaini békeszerződés és a trianoni békeszerződés által lefektetett új határok szétszabdalták a korábbi jól működő gazdasági egységet, és kiélezték a korábban is meglévő, ám a Monarchia által kordában tartott nemzetiségi vitákat Közép-Európában, amelyek így hozzájárultak a második világháború kitöréséhez.

• • •

A népesség fejlődését meghatározó folyamatok nem egyik pillanatról a másikra, hanem egy hosszabb időszak szerves fejlődésének eredményeként jönnek létre, alakulnak, formálódnak. Hogy ezek a folyamatok miként mennek végbe, illetve hogy a népesedési folyamatokat a különböző társadalmi-gazdasági formációk milyen módon, formában és áttételeken keresztül befolyásolják, határozzák meg, kellő pontossággal mind ez ideig nem ismerjük. Ennek ellenére megállapíthatjuk, hogy – a demográfiai katasztrófáktól eltekintve – a népesség számát, nem és kor szerinti összetételét és egyéb alapvető demográfiai meghatározottságát, fejlődését nem a megszakítottság, hanem a folyamatosság és a folyamatos változás együtt és egyszerre jellemzi. Azaz egy adott időszak népessége nem véletlenül olyan, amilyen, hanem szerves fejlődés eredményeként a folyamatosan változó feltételekhez igazodva vált, válhatott mássá, haladta meg, alakította át „tegnapi” állapotát. Így minden időszak népessége, miközben állandóan módosul, formálódik és átalakul, másságában is magán viseli és őrzi mindazokat a demográfiai meghatározottságokat, amelyek a korábbi időszak népesedési, népmozgalmi folyamatait alapvetően jellemezték.

A demográfiai folyamatok elmozdulása, átalakulása tehát sohasem előzmény nélküli, és nem független a korábbi időszakok meghatározottságaitól. Ezek figyelembevétele mellett a népességfejlődés folyamatainak értelmezése, megértése szempontjából az azonos területen élő népesség „életjelenségei” bemutatásának kiemelkedő jelentősége van. Ezt elfogadva nem egyszerű eldönteni, hogy a magyarországi népességfejlődést mely területre vonatkoztatva mutassuk be. Az 1870-es években ugyanis a Magyar Birodalomhoz vagy más néven a Szent István korona országához Magyarország, Erdély, Fiume városa és kerülete, Horvát-Szlavonország, valamint a Határőrvidék tartozott. S ebben a formában egyetlen egységet jelentett. Éppen ezért nem csupán módszertani kérdés, hogy akkor járunk-e el helyesen, ha a továbbiakban csak az anyaország, tehát Magyarország vagy ha a Szent István korona országának népességfejlődéséről szólunk. Még egyértelműbb ez a probléma az 1920 utáni népesség állapotának bemutatásakor, hiszen az első világháborút lezáró békedöntés drasztikus terület- és népességcsökkenéssel járt. Mikor távolodunk el tehát jobban az egykori valóságtól: akkor, ha elemzésünk során már ötven évvel korábban leválasztjuk azokat a területeket, amelyek nélkül a bekövetkezett népesedési folyamatok nem jöttek volna létre, vagy pedig ha a népesedés területén lejátszódott eseményeket, ameddig csak lehetséges, az egykori területi valóságukban idézzük fel? Mi a két megközelítés kombinációját választjuk, és az első világháború végéig Magyarország és Erdély adatait együtt adjuk meg. A mai országterületre vonatkoztatott adatokat pedig csak akkor használjuk, ha azok az 1920 utáni népességfejlődés folyamatainak jobb megértését szolgálják.

1870-ben az ország területe 280 389 km² volt, ez 80 megyére oszlott, melyből 26 Erdélyre esett.  Magyarország és Erdély lakosainak száma 13 219 350 volt, melyből a jelenlévő nem helybéli népesség 554 943 főt tett ki.  Ez volt tehát az a népességszám, amelyet az első teljes körű népszámlálás alkalmával megállapítottak. Ez a népesség közel 12 500 településen, illetve 3960 pusztán (tanyán vagy hegyvidéki-erdei szórt lakóhelyen) telepen élt.

Az első népszámlálást követő tíz év alatt az ország népességének száma 1,2 százalékkal növekedett, vagyis alig több mint félmillióval éltek többen az országban 1880-ban, mint egy évtizeddel korábban. Ebben az 1866–67-ben és 1872–74 között pusztító kolerajárvány hatása egyértelműen tetten érhető. Ez a csekély arányú növekedés is jelentős területi eltéréseket takar. 1870 és 1880 között ugyanis több vármegye népessége csökkent. A legkirívóbb népességcsökkenés Bihar (11,8%), Szilágy (13,3%) és Kis-Küküllő (7,9%) vármegyében következett be. 1893-ban erről az időszakról a következőket írták:

„Ez a sötét évtized [az 1870 és az 1890 közötti időszak – TPP] nemcsak saját önbizalmunkat rendítette meg, discreditalta hazánkat a külföld előtt is. Nem az állam hitelének arról a súlyos megromlásáról beszélek itt, amely már az 1873. évben teljes nagyságában megmutatkozott, hanem arról a pesszimisztikus felfogásról, mellyel a külföld tudományos világa a magyar népesedési viszonyokat tekintette.
Sokáig a külföldi szakmunkákban, ha Magyarországról volt szó, a 70-es évek horribilis halálozási aránya s az 1869–80-iki elenyészőleg csekély szaporodása közöltetett, sőt elvétve közöltetik még ma is.”

A népesség fejlődését negatívan befolyásoló folyamatok az 1870-es évek második felében fokozatosan visszaszorultak. A következő évtizedben pedig, ha a végzetesnek tűnő előző tíz év veszteségeit is figyelembe vesszük, már kifejezetten jelentős népesedésnövekedésről adhatunk számot. Az ország népessége 1880-ban 13 728 622 fő volt, s tíz évvel később ez a szám 15 133 494-re emelkedett. Vagyis 1880 és 1890 között a lakosság száma az ezt megelőző évtized 1,2 százalékos növekedésével szemben 9,3 százalékkal nőtt. A magyar nemzetiségűek súlypontja az ország közepére esett, és a magyarul beszélők aránya is ezen a területen volt a legjelentősebb. Ezt az egymásra is ható folyamatot az 1880-as években két tényező még egyértelműbbé tette. A magyar nemzetiségűek számának növekedését egyrészt meghatározta az, hogy a természetes szaporodás mértéke a mai országterületen volt a legnagyobb, másrészt pedig a nem magyar ajkú népesség asszimilálódása az e területen élők között volt a legerőteljesebb. Ha nem is ilyen mértékű, de jelentősnek mondható népességfejlődés következett be Erdélyben is. Ennek ellenére az erdélyi országrészben már ekkor érzékelhető volt az a folyamat, melynek következtében az egykori székely székek (Aranyos, Csík, Háromszék, Maros, Udvarhely) kivételével az össznépességen belül a magyarok aránya csökkent. Ehhez hasonló gondokkal még a Felvidéken lehetett találkozni, ahol a népesség nagy tömegeiben a magyar elem nem vagy csak mérsékeltebb arányban fordult elő.

Az 1880-as években kibontakozott népességfejlődés íve a következő évtizedben sem tört meg, melynek következtében a népesség száma 1890 és 1900 között másfél milliót meghaladó mértékben növekedett. A természetes szaporodás a ténylegesnél erőteljesebb volt, azonban – a nem jelentéktelen bevándorlás mellett – az éppen erre az évtizedre eső, nagy méreteket öltő kivándorlás következtében közel 170 ezer fős vándorlási veszteséggel kell számolnunk. Mindezeket figyelembe véve 1900-ban az ország lakosságának száma 16 838 255 főre növekedett. Ez alatt az évtized alatt is az ország központi részein a népesség szaporodásának üteme magasabb volt, mint az országos átlag.

A népességnövekedés fentiekben vázolt folyamata az 1900-at követő évtizedre is kiterjedt. Ennek következtében újabb közel másfél millió fővel növekedett az ország népessége. Igaz, hogy a népességszám növekedési üteme némileg mérséklődött, de a tíz év alatt bekövetkezett 7,8 százalékos, 1 426 278 fős emelkedést, különösen ha a még mindig nagymérvű kivándorlást (527 329 fő) is figyelembe vesszük, igen jelentősnek tartjuk. A bekövetkezett változást a népsűrűség arányszáma is jól mutatja, hiszen az 1900. évi 59,5-ről tíz év alatt négyzetkilométerenként 5,1 fővel emelkedett, vagyis 1910-ben egy négyzetkilométerre átlagosan már 64,6 lakos jutott.

A népesség számának növekedésével párhuzamosan a korábbi évtizedeket is jellemző demográfiai meghatározottságok a 20. század első évtizedének végére még egyértelműbbé váltak. Ebben a természetes szaporodás különbségei, valamint a belső vándorlás egyenlege fontos szerepet játszott. E változások következtében a népesség nemek, illetve életkor szerinti struktúrája módosult, a falvakban és a városokban élő népesség aránya lényegesen megváltozott. A városok, különösen a főváros vonzó- és felszívóereje a korábbi évtizedekhez viszonyítva még egyértelműbbé vált. Ennek következtében a polgárosodó nagyvárosokban, döntően a belső vándorlás hatására a tényleges szaporodás például Budapesten (20,2%), Nagyváradon (27,9%), Eszéken (25,9%), Kolozsvárott (23,8%), Debrecenben (23,6%) volt a legnagyobb. A többi nagyvárosban már nem érte el a 20 százalékot. S bár Miskolcnak még 19,4, Győrnek 18, Kecskemétnek 15,6, de Pécsnek, Székesfehérvárnak a tényleges szaporodása már csak 13,8, Bajának 3,8, Hódmezővásárhelynek 2,6, Sopronnak pedig 1,4 százalék volt. Az összehasonlíthatóság érdekében megjegyezzük, hogy ebben az évtizedben a Duna-Tisza közén a tényleges szaporodás átlagosan 14,8 százalékos. Mindez pedig azt eredményezte, hogy 1890 és 1910 között a városi népesség aránya 16,9-ről 20,4 százalékra nőtt.

Az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyságnak – Horvátország nélkül – 18 264 533 lakosa volt. 1870-hez viszonyítva 1,6-szorosára nőtt a népesség száma. Ez a változás szoros összefüggésben állt a polgárosodással, az egészségügyi viszonyok javulásával. A 19. századot is meghatározó tendenciával szemben, amikor a demográfiai folyamatokat a nagyarányú termékenység és a magas halálozási arány együttesen jellemezte, az 1880-at követő évtizedekben a halálozások aránya jóval gyorsabban csökkent, mint a születéseké. Ez a változás teremtette meg annak feltételét, hogy az 1880-as évektől az első világháborúig a természetes szaporulat évi átlaga 11 ezrelék volt, mely jelentős népességnövekedést eredményezett. Ez a nagyarányú növekedés annak ellenére bekövetkezett, hogy ugyanebben az időszakban 1,2 millióan külföldre vándoroltak. Az 1900 és 1910 közötti évtizedben is folytatódott a magyar nemzetiségűek összlakosságon belüli arányának növekedése. Ez döntően továbbra is a természetes szaporulat eredménye volt, amely ekkor a korábbi évtizedeket meghaladó mértékben több mint 3 százalékkal nőtt. Ennek eredményeként a lakosság közel 55 százaléka, tehát a népesség többsége már magyar nemzetiségű. A magyarok mellett jelentősebb arányban ekkor a román (16,1%), a szlovák (10,7%) és a német (10,4%) nemzetiséghez tartozók éltek az országban. Az akkori magyar határok között élt még 464 270 ruszin, 461 516 szerb, 282 653 horvát, 108 825 cigány, 77 398 szlovén, 38 225 lengyel, 22 924 bolgár, 168 görög és 65 906 egyéb nemzetiségű. Összességében tehát a román, a szlovák és a német kisebbség kivételével a Magyarországon élő többi nemzeti kisebbség össznépességen belüli aránya elenyészőnek tekinthető.

Az ország soknemzetiségű jellege miatt fontos mutató a magyarul tudók számának arányváltozása. A 18. század elején, mint arról előbb említést tettünk, a lakosság közel 38 százaléka magyar anyanyelvű, s ha figyelembe vesszük, hogy 1900-ban az össznépesség majdnem 60 százaléka tudott magyarul, akkor bár a változás jelentős, mégsem nevezhetjük gyorsnak, radikálisnak, hiszen mindez közel kétszáz év fejleménye. S mivel a fenti adatok országos átlagot tükröznek, természetesen más volt a helyzet a Duna-Tisza közén és a Duna jobb partján, azaz döntően a mai Magyarország területén, ahol a lakosság többsége már 1900-ban magyar nemzetiségű, és ahol a nem magyar nemzetiségűek között is a többség már beszélt magyarul. Ehhez a területhez viszonyítva egészen más volt a nemzetiség szerinti összetétel és a magyarul tudók aránya a Tisza és Maros szögén, az ország északi részén és a Királyhágón túli részeken élők körében.

Az 1869 és 1910 közötti népességszám növekedésével kapcsolatban összességében tehát megállapíthatjuk, hogy azok a várakozások, amelyek a 20. század kezdetén – a megelőző négy évtized eredményeire alapozva – a hazai népességfejlődés további pozitív kibontakozásáról szóltak, nem voltak túlzóak. Hiszen az 1870-et követő első évtized csekély (1,2 százalékos) növekedését 1880-tól kezdve jelentős, a 10 százalékot is meghaladó növekedés követte. S ez a szint, ha némileg mérsékeltebb formában is, 8,5 százalékos növekedéssel a 20. század első évtizedét is jellemezte. A természetes szaporulat az 1870 és 1880 közötti évtized kivételével tehát az évi 10-12 ezrelék körül ingadozott. Azokat a várakozásokat azonban, amelyeket a népességszám várható alakulásával kapcsolatban az 1900-as éveket követően megfogalmaztak, a Magyar Királyság addigi államkeretének felszámolása illúzióvá tette.

Tóth Pál Péter: Magyarország népessége 1850-től napjainkig (részlet egy hosszabb tanulmányból)