„Van, amikor a 35 is sok, van, amikor a 45 is kevés.”

35 perces tanórák az alsó tagozaton: a tíz perc a lényeg, vagy az egész oktatási rendszer?

Rövidebb tanórákat, hosszabb szüneteket, kevesebb házi feladatot, valamint több játékot, mesét és mozgást javasol az Oktatási és Gyermekügyi Minisztérium az alsó tagozatos oktatás megújítására. A közoktatásért felelős államtitkár „Legyen élmény a tanulás!” címmel küldte el az iskoláknak a gyermekközpontúbb oktatást célzó javaslatcsomagot.

A 35 perces alsó tagozatos tanórák ötlete láthatóan megosztja a szülőket és a pedagógusokat. A szociális hálón egy matematikus feltett egy kérdéést arról, hogy mit szólnak a tanárok, szülők a tanítási órákat rövidíteni akaró kezdeményezéshez. A hozzászólások között voltak, akik kifejezetten üdvözölték a rövidítést, mások szerint azonban önmagában a tanóra hosszának csökkentése semmit sem old meg. A legérdekesebb hozzászólásokból inkább az rajzolódik ki, hogy a vita valójában nem tíz percről szól, hanem arról: hogyan kellene megszervezni a kisgyermekek iskolai napját?

A legmeggyőzőbb érvek között több pedagógus személyes tapasztalata szerepel. Egy alsós tanító arról számolt be, hogy első osztályban eddig is gyakran 35 percnyi tényleges tanítást végzett, utána pedig a gyerekekkel kimentek az udvarra, vagy a tanteremben szabad foglalkozást, kézműves tevékenységet, beszélgetőkört tartottak. Ugyanakkor ugyanő úgy látja, hogy a 2–4. osztályban már indokoltabb lehet a 45 perces óra. Szerinte egy jó pedagógus eddig is alkalmazkodott a gyerekek fáradtságához: módszert váltott, lazító gyakorlatot iktatott be, vagy egyszerűen más tevékenységre tért át.

Hasonló tapasztalatról számol be egy másik alsós pedagógus is, aki olyan iskolában dolgozott, ahol a tanárok dönthették el, mikor fejezik be az érdemi foglalkozást. A csengő ugyan a megszokott időben szólt, de ha 35 perc után már nem volt értelme folytatni, a gyerekek játszhattak vagy kimehettek az udvarra. A pedagógus szerint ettől a gyerekek nyugodtabbak lettek, jobban tudtak haladni, és maradt idő enni, pihenni és játszani is.

Ez az egyik legfontosabb tanulság: a tanóra és az iskolában töltött idő nem feltétlenül ugyanazt jelenti. Egy kisgyermeknek ugyanis nem kizárólag tananyagra van szüksége. A mozgás, a játék, a beszélgetés, a kézműves tevékenység, a szabadabb foglalkozás és a pihenés is része lehet a fejlődésnek.

Mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy a 35 perces óra csak akkor működhet, ha vele együtt a tananyagot és a követelményeket is átgondolják. Egy pedagógus szerint a tantárgytól, a témától és mindenekelőtt az alkalmazott módszertől függ, hogy 35 vagy 45 perc az optimális. Szerinte a jó tanár eddig is képes volt egy 45 perces órát 35 perces érdemi foglalkozássá alakítani, ha a gyerekek figyelme ezt kívánta.

Ez a gondolat több hozzászólásban is visszatér: nem a percek száma, hanem az órán végzett munka minősége számít. Ha a 45 perces tanórából a tényleges tanulásra eddig is csak 25–30 perc jutott, akkor a 35 perces órára való áttérés akár logikus is lehet. De ha a pedagógusnak 35 perc alatt ugyanazt a mennyiségű új ismeretet kell átadnia, amelyre korábban 45 perce volt, akkor könnyen éppen az ellenkező hatás következik be.

A kritikusok ezt tartják a legnagyobb veszélynek. Többen felteszik a kérdést: mi történik, ha nem a tananyagot csökkentik, hanem egyszerűen „belesűrítik” ugyanazt 35 percbe? Egy szülő szerint ebben az esetben csak rosszabb lesz a helyzet, mert a tanterv kerül előtérbe a gyerekek tényleges szükségleteivel szemben. Más hozzászólók pedig attól tartanak, hogy ami nem fér bele az órába, az házi feladatként kerül majd a gyerekhez – vagyis a terhelés egy része egyszerűen áttevődik az otthonra.

A vita egyik legfontosabb pontja tehát a tananyag mennyisége. Több szülő és pedagógus szerint nem lenne értelme rövidebb órákat bevezetni úgy, hogy közben minden jelenlegi követelmény változatlan marad. Egy szülő például arról ír, hogy az énekoktatásban sokkal fontosabbnak tartaná a különféle zenék, stílusok, hangszerek és korszakok megismerését, a közös éneklést és a zene megszerettetését, mint bizonyos lexikális adatok megtanulását. A hozzászólásokban hasonló gondolat jelenik meg más tantárgyakkal kapcsolatban is: nem feltétlenül kevesebbet kellene tanulni, hanem azt kellene eldönteni, mi az, amit valóban érdemes megtanulni.

Érdekes módon a vita másik oldala sem egyszerűen a „régen minden jobb volt” érvelés. Többen attól tartanak, hogy az oktatás rövidítése a tudás színvonalának csökkenéséhez vezet. Egyes kommentelők saját vagy gyermekeik külföldi tanulmányi tapasztalataival érvelnek, és azt hangsúlyozzák, hogy a komolyabb tudás megszerzéséhez bizonyos mennyiségű tanulásra és erőfeszítésre szükség van. Ez azonban már egy másik kérdést vet fel: a tanulással töltött idő és a hatékony tanulás mennyisége nem ugyanaz.

Több hozzászóló ezért nem is a 35 vagy 45 perc közötti választást tartaná ideálisnak, hanem rugalmasabb rendszert javasol. Van, amikor 35 perc is sok, máskor 45 perc is kevés – hangzik el pedagógusi oldalról. Egy másik hozzászóló szerint bizonyos foglalkozásokat érdemes lenne tömbösíteni, máskor pedig valóban elegendő lehet a rövidebb óra.

Ez pedagógiai szempontból talán érdekesebb megoldás lenne az egységes 35 percnél. Egy összetettebb feladat, projekt vagy gyakorlás esetében indokolt lehet hosszabb időt hagyni, míg egy rövidebb, koncentrált tevékenység után sokkal hasznosabb lehet a mozgás vagy a játék.

A hozzászólások ugyanakkor egy nagyon prózai problémára is rámutatnak: az iskola nemcsak pedagógiai, hanem logisztikai rendszer. Ha az alsós tanító egyben felső tagozaton is tanít, ha angoltanár, testnevelő vagy digitális kultúrát oktató pedagógus jár át több osztályba, akkor a különböző órarendek összehangolása komoly feladat. A csengőrend megváltoztatása pedig egy egész iskola működését érinti.

Végül talán ez a legfontosabb felismerés: a 35 perc önmagában nem oktatási reform. Lehet belőle értelmes változás, ha több pedagógiai szabadságot, ésszerűbb tananyagot, hosszabb vagy rugalmasabb szüneteket és több mozgást jelent. De lehet belőle kifejezetten rossz változás is, ha ugyanazt a tananyagot kell tíz perccel rövidebb idő alatt megtanítani.

A hozzászólások alapján ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy 35 vagy 45 perc legyen-e a tanóra. Sokkal fontosabb lenne megkérdezni: mit akarunk elérni azzal a 35 perccel?

Ha a cél az, hogy a kisgyermekek kevesebbet üljenek, többet mozogjanak, játékosabban tanuljanak, és a pedagógus szabadabban igazíthassa az órát a gyerekekhez, akkor a kezdeményezésnek lehet értelme. Ha viszont csak a csengetési rend változik, miközben a tananyag, a követelmények és az adminisztratív elvárások változatlanok maradnak, akkor könnyen előfordulhat, hogy a tíz elveszített percet valahol máshol kell majd megfizetni.

A kommentelők egyik legtalálóbb gondolata ezért akár az egész vita mottója is lehetne: „van, amikor a 35 is sok, van, amikor a 45 is kevés.”