Ének/Zene Tanuljunk

Zeneelmélet – Ütem

Ahogy minden más kommunikációs csatorna esetében, úgy a zenében is hihetetlenül fontos a tagolás. A legtöbb zenében hangsúlyos és hangsúlytalan elemek követik egymást, valamilyen rendszer szerint. A legkisebb ilyen periodikus egység az ütem. Alapvetően azért fontos tudnunk, hogy milyen ütembeosztás szerint zajlik az a zene, amit éppen játszunk, mert az ütembeosztás megmutatja nekünk, hogy melyik hang a hangsúlyos, és melyik nem az. Az ütemmutató megadása úgy történik, hogy megmondjuk, hogy milyen ritmusérték adja az ütemünk alapegységét, továbbá megmondjuk azt is, hogy ebből az alapidőtartamból hány darab adja ki az ütem teljes hosszát. Így például a négy negyedes ütem négy darab negyedhangból áll, a hat nyolcados ütem pedig hat darab nyolcadból. Fontos, hogy az ütem alapritmusértéke csak szabályos ritmusérték lehet (fél, negyed, nyolcad stb), vagyis pl. “tizenöt kilenced”-es ütem nem létezik (én legalábbis nem láttam még).

A hangsúlyok alakulását az a szám határozza meg, amelyik azt mutatja meg, hogy hány darab kell az említett alapértékből. Alapvetően páros és páratlan ütemmutatókról beszélhetünk (mást elvileg nem lehetne elképzelni, de gyakorlatban a zenészek nem tekintik sem páros, sem páratlan ütemmutatónak a szokásosaktól nagyban eltérő ütemmutatókat – tulajdonképpen általában azt tekintik párosnak, ami kettővel osztható, és azt páratlannak, ami hárommal). A legfontosabbak a következőek:

  • Két negyed (vagy fél, nyolcad, stb): A két negyed közül az első hangsúlyosabb, mint a másik.
  • Három negyed (vagy stb): Az első negyed a leghangsúlyosabb, a második kicsit kevésbé az, a harmadik teljesen súlytalan.
  • Négy negyed (stb): Az első negyed a leghangsúlyosabb, ezt egy hangsúlytalanabb követi. A harmadik negyed hangsúlyosabb a másodiknál, de kevésbé hangsúlyos, mint az első (ezzel egy belső metszéspontot biztosít az ütemen belül). A negyedik negyed a leghangsúlytalanabb az összes közül.
  • Hat nyolcad (vagy negyed, stb. Itt azért nyolcadot írtam példának, mert az a leggyakoribb a hatos osztásnál): Ez igazából a kettes- és hármas ütemnek a kombinációja. Alapvetően az első nyolcad a leghangsúlyosabb, a negyedik pedig majdnem olyan hangsúlyos (így olyan, mint ha két negyedben lennének), és az így kapott két félütem külön-külön úgy viselkedik, mint ha három nyolcados lenne mindkettő.
  • Kilenc, illetve tizenkét nyolcad (stb): Alapvetően a belső tagolás hármasával történik.

A fent leírtak természetesen csak alapelvek, nagyon gyakran eltérnek a valódi súlyok attól, amit fent írtam, de mindenképpen ez az irányadó. Fontos, hogy az ütemek utolsó ütései általában előkészítik a következő ütemet, olyan értelemben, hogy azért súlytalanok, hogy a következő ütem első ütése megkaphassa a maga súlyát.

Ütem

Mielőtt félreértést okozna, a hangsúly/hangsúlytalanság kérdése alapvetően nem hangerőbeli kérdés. Egyáltalán nem egyértelmű, de általában a zenei tagolásnak a hangerő csak egy sokadik összetevője. A valódi tagolást, artikulálást igazából alapvetően azzal tudjuk befolyásolni, hogy milyen hosszúra játszunk egy-egy hangot, illetve, hogy mennyire játszuk pontosan az egyes hangok időtartamát (pl. egy-egy, a darab szemszögéből fontos hangon megtehetjük, hogy kicsit “megállunk”, és csak kis nyújtás után folytatjuk a játékot. Ezek általában olyan rövid nyújtások, hogy direktben nem is lehet igazából érzékelni, inkább tudat alatt.)

Elképzelhető (a késő XIX. századtól eléggé gyakori), hogy egy zenében folyton változó ütemmutatók legyenek (közismert korai példaként, Muszorgszkij Egy kiállítás képeiben a nyitó séta során 5, 6 és 7 negyedes ütemmutatók váltakoznak folyamatosan, még nem sikerült rájönnöm, hogy milyen logika szerint). Ennek egy speciális esete az, amikor az ütemmutatók is periodikusan változnak. Erre sok magyar népdalban is találunk példát, de a műzenében is gyakoribb az ilyen, mint a szabálytalanul változó ütemmutatók esete. Ilyenkor megadott sorrend szerint követhetik egymást az ütemmutatók (pl. 2/4, utána 3/4, utána megint 2/4 stb). Végül, előfordulhat az is, hogy egy nagyobb ütem több apró egységre tagolódik. A bolgár ritmus egy tipikus példa, ami ugyan “hivatalosan” hét negyed, de a tagolása 2+2+3 negyed (ez nem teljesen igaz, többféleképpen is szokták tagolni, én legtöbbet ezzel a tagolással találkoztam).

Ebbe a témakörbe tartozik a felütés. Felütésnek azt nevezzük, amikor a zene egy csonka ütemmel indul. Ilyenkor általában a felütés-érzet megmarad a zenén belül is, így minden ütemnek kicsit olyan érzete van, mint ha előbb fejeződne be, illetve, mint ha a vége valami fura módon a következő ütemhez tartozna már. Általában táncoknál fordul elő (keringő, menüett stb). Érdekes, hogy a gavotte nevű táncban két negyednyi felütés van a négy negyedből, így a zene igazából az ütem közepén indul. Ez egy fura lüktetést ad a zenének.

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: