Az „Ördöglovas”

220 éve született szlavniczai és bajnai gróf Sándor Móric főúr, európai hírű lovas, úszó és vadász, az „Ördöglovas”.

Rendszeresen nyaktörő mutatványokat és viharzó vágtákat mutatott be, budai palotája erkélyéről lóháton, pipázva, gyakran nézelődött. Kedvenc lovaglóhelyeinek egyike volt a Várba vezető lépcső. Előszeretettel lovagolt be más házakhoz is, lábadozó kertésze szobájába éppúgy, mint a főúri palotákba, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeletére. A lovak szerelmeseként többször járt Angliában is. A közügyekkel nem nagyon foglalkozott, az egyetlen ilyen, ami érdekelte, az a hídépítés volt. Idősebb korára megőrült, különböző elmegyógyintézetekben töltötte életét.

Tetteiről így számolt be a korabeli híradás (in: Politikai Ujdonságok, 1874. december 2., 559. old.):

A magyar ember és a lova

Olvasóink közül bizonyára nem egy volt már Budán. Tudja azt, hol a vízi kapu s hogy ettől oly meredek lépcső vezet le, melyen még a gyalog ember is megszédül. Gróf Sándor négylovas hintón kocsizott le ezen a meredeken, oly lovakkal, a melyek még soha nem jártak garádicson.

Volt egy Tatár nevű házi lova. Ezzel Pesten a Király utczánál egyszer a kocsi közé szorult, midőn a legsebesebben vágtatott. Balra volt egy parasztszekér három lóval, jobbra egy úri kocsi. Ha soká hibázik, beékelődik a két kocsi közé. De ő nem habozott, sarkantyúba kapta a Tatárt s átugratott a három paraszt lovon.

Egyszer meg kompon akart átkelni. De mire oda ért, a komp már elindult a parttól, a bejárás korláttal volt elrekesztve. A gróf neki ugratott, át a korláton, be a kompba. Az majd felfordult s a révész alig bírt magához térni bámulatából.

Az sem mindennapi eset, a mi Gonosz nevű lovával történt. A gróf sokáig volt távol s a ló „rossz erkölcsöket” szokott meg az alatt. Nem lehetett vele boldogulni. A gróf rá pattant, de a ló nem mozdult. A lovászok ostorcsapásokkal akarták megindítani, de akkor annyira neki vadult, hogy egész dühösen rohant ki a biai kastély kapuján s repült, mint a vihar. Először egy paraszt ház kapuját ugrotta keresztül s több kerítésen átrepülvén, gazdáját egyenesen neki vitte egy kőbányának. A lovas hiába iparkodott a lovat visszatartani, kalapja is leesett a szörnyű vágtatásban. A kőbánya párkányához értek, honnan a ló és lovas 50 lábnyi mélységbe zuhant le. Szerencsére porondos helyre értek, úgy hogy nem esett semmi bajok. A gróf a nyeregben maradt, a ló vágtatott tovább eszeveszetten. Keresztül rohantak egy pocsolyán. Onnan tovább, mint a fergeteg. A lovas belátta, hogy nem boldogulhat, s neki vezette lovát egy fa derekának, melyhez a ló hozzá ütődvén, összerogyott.

Hogy a lóversenyeknek egyik első hőse volt, mondanunk sem kell, de még híresebb volt fogadásai által, mert ha egyszer valamire fogadott, végbe vitte, még ha életét kellett is kockáztatnia.

Egyik híres fogadása volt egy angol herczeggel az iránt, hogy egy időben indulva Váczról az akkor híres gyorsaságú „Argo” gőzhajóval, hamarább lesz a pesti kikötőnél. Ezt pedig úgy kezdte, hogy midőn a hajó indulni készült, gr. Sándor belovagolt a hajóra.

– Hát ez mi lesz? – kérdé bámulva a herczeg.

A lovag hideg vérrel felelt:

– Hát hiszen nem fogadtam én arra, hogy lovon nyargalva leszek hamarább Pesten, mint a gőzös, hanem csak lovon ülve.

Természetesen, hogy az egész közönség az ő részén volt. Igen jónak találták ezt a tréfát. S a grófnak egészen igaza volt. Hanem a herczeg nem veszté el a flegmáját. Mikor már mindenki jól kinevette magát rajta, akkor azt mondá a grófnak:

– Mikor két versenyző egyszerre ér a czélhoz, azt „holt verseny”-nek nevezik s nincs megnyert díj”. De én azt hiszem, hogy akármit csinál Ön, az „Argo” mégis „fél lófejjel” okvetlen hamarább ér a czélhoz, mint ön.

Ekkor aztán megint az ő részén voltak a nevetők. Gróf Sándor nem szólt rá semmit. Ismerősei kezdtek mellőle elszéledni, mint akik sajnálják, hogy ilyen vesztett fogadásba lovagolt bele. Egyszer csak egészen magára maradt a második helyen a nyeregben ülve. Kezdett szomorú alak lenni.

Mikor az „Argo” a Margitszigetet elhagyta, a herczeg odasétált hozzá s megveregetve paripája nyakát, azt sugá neki:

– Elvesztette a fogadást, gróf úr.

– Nem én! – kiáltá a gróf s azzal sarkantyúba kapva lovát, a hajó korlátján keresztül beleugratott a Dunába.

Az egész vendégsereg elszörnyedése riadt fel egyszerre.

Meg kell állítani a hajót! sikoltozának a hölgyek.

– Csak hadd haladjon – mondá a herczeg.

Nem kell a lovagot félteni. Ott úszik ő már a lovával a Duna közepén, még csak a kalapját sem vesztette el. S ez gyönyörű ugrás volt: a hajóról a vízbe. Hanem hát minden bravour mellett is nincsen rajta segítve. Amig ő a partra kivergődik, amíg tovább nyargal, azalatt a gőzös rég a kikötő hídjához ért már s a pályadíj most már annál bizonyosabban el van vesztve. Mikor az érdekelt nézősereg azt látta, hogy a lovag valahol a malmokon innen kikaptat a szárazra, már akkor az „Argo” régen a deszkakereskedők tutajain innen járt, a kikötő hídjához közel s még a lovagnak másfélezer lépés volt odáig. Hanem ekkor még egy különbséget kellett a herczegnek megismerni a themzei és a dunai gőzhajózás között. A themzei gőzös, akárhonnan jön, egyenesen odaáll a kikötő hídja mellé; de a dunai gőzös, mikor víz mentében alá lapátol, nem áll ugyanabban a tempóban a hídja mellé, mert akkor repülő híd lesz belőle, hanem elébb lekanyarodik a rácz templom elé, onnan felkerekedik a redoute felé s tipeg-topog fel nagy bölcsen és okosan víz ellenében a kikötő hídjáig, agyba-főbe dobálva kötött kölönczökkel az ácsorgó publikumot, míg valaki elfogja.

Szitkozódhatott aztán a herczeg mindenféle nyelven, a kapitány egyiket sem akarta érteni, s az összegyűlt néptömeg vivat rivallása egy perczcel hamarább üdvözlé a lovon érkező grófot, mint az „Argo”-t. A lovag egy ló hosszával megelőzte versenytársát.

Egy másik fogadását még nagyobb kockázattal nyerhette csak meg. Egy angol sportsman, boszankodva gr. Sándor hírnevén, fogadást ajánlott, hogy ő mindazt megteszi, amit Sándor gróf. Az utóbbi elfogadta a kihívást s a versenylovaglás helyéül saját falusi jószágát tűzte ki, hová ellenfelét vendégül hívta. Egy szép nyári napon korán reggel kezdődött a harcz ló és ló, lovas és lovas között. Sándor gr. ment elől s az általa jól ismert határnak legjárhatatlanabb részeibe vezette ellenfelét. Az angol rendíthetetlen flegmával követte. Sándor gr. a leghajmeresztőbb bravourokat vitte végbe, az angol mindent utána, már dél felé járt az idő, a lovakról szakadt a tajték, haza kellett fordulni s az angol még mindig nyomában volt, nem lehetett oly vakmerőséget kigondolni, hogy meg ne tette volna. Midőn a kapuba értek, az angol mosolyogva mondá:

– Remélem, gróf úr, legyőzöttnek vallja magát?

– Még nem!

S ezzel belovagolt a kastélyba, föl az emeleti terembe; az angol utána; de Sándor úr. még tovább ment ki az erkélyre s innen egy ugrással le az udvarra. A nemes ló halva maradt a helyszínen, Sándor gr. is súlyos sérüléseket kapott; de a fogadást megnyerte, mert ide már nem követte az angol.