Minden szónak következményei vannak. És minden hallgatásnak is.

A címben kiemelt idézet (Minden szónak következményei vannak. És minden hallgatásnak is.) a 120 éve született Jean Paul Sartre, Nobel-díjas francia filozófus, drámaíró, regényíró, forgatókönyvíró, politikai aktivista, életrajzíró és irodalomkritikus gondolata, akit a XX. századi francia filozófia és marxizmus vezető alakjának tartottak. Sartre az egzisztencializmus (és a fenomenológia) filozófiájának egyik kulcsfigurája volt. Munkássága hatással volt a szociológiára, a kritikai elméletre, a posztkoloniális elméletre és az irodalomtudományra, és továbbra is ezt teszi. 1964-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat „gondolatgazdag írásaiért, amelyek szabadságeszméjükkel és igazságkeresésükkel széleskörűen hatottak korunkban”, annak ellenére, hogy megpróbálta visszautasítani azt, mondván, hogy mindig visszautasította a hivatalos kitüntetéseket, és hogy „egy író nem engedheti meg, hogy intézményt csináljanak belőle”.

„Az istenek és a királyok fájdalmas titka: az, hogy az emberek szabadok” – írta.

„Amikor egy színművet írunk, mindig vannak alkalmi okok és mély szándékok. Az alkalmi okok számomra azok voltak, hogy amikor 1943 és 1944 eleje körül a Zárt tárgyalást írtam, volt három barátom, és azt akartam, hogy eljátsszanak egy darabot – az én darabomat – anélkül, hogy bármelyikük is az előtérbe kerüljön. Azaz azt szerettem volna, ha mindhárman végig a színpadon maradnának. Mert arra gondoltam: ha az egyik kimegy, azt fogja gondolni, hogy a többieknek jobb szerepük van, amikor ő elhagyja a színpadot. Együtt akartam hát őket tartani. És elgondoltam: hogyan lehet három személyt együtt bemutatni anélkül, hogy soha egyiket sem küldjem ki, a színpadon tartsam őket mindvégig. És akkor támadt az ötletem, hogy a pokolba helyezem őket, és mindegyikből a másik kettő hóhérját csinálom meg.” (Sartre a darabról)

A Zárt tárgyalás megírásának „mély szándékáról” Sartre ezt mondja: „Azt akartam mondani: a pokol – a többiek.” Itt az író azonnal meg is magyarázza, mit ért ezen a mondaton: „A pokol a többieket mindig rosszul értelmezték. Azt hitték, azt akartam mondani, hogy a többiekkel való kapcsolataink mindig megmételyezett, mindig pokoli kapcsolatok. Nos, én mást akartam. Azt, hogy ha a másikkal való kapcsolatok elferdültek, megromlottak, akkor a másik csak a pokol lehet. Miért? Azért, mert végső soron a többiek a legfontosabbak saját magunkban, saját magunk megismerésében. Amikor magunkra gondolunk, amikor meg akarjuk ismerni magunkat, lényegében azokat az ismereteket használjuk fel, amikkel a többiek már rendelkeznek rólunk. Azokkal az eszközökkel ítéljük meg magunkat, amelyek a többieknek megvannak, átadtak nekünk, hogy magunkat megítéljük. Ez azt jelenti, hogy amennyiben kapcsolataim rosszak, teljesen a másiktól való függőségnek vetem alá magamat. És akkor valóban pokolban vagyok. És sokan vannak a világon, akik pokolban vannak, mert túlságosan a mások megítélésétől függenek. (…) Az abszurd révén a szabadság fontosságát akartam megmutatni nálunk, azaz annak fontosságát, hogy tetteinket más tettekkel cserélhetjük fel. Bármilyen legyen is a pokol bugyra, amiben élünk, azt gondolom, mindig szabadon kitörhetünk abból. És ha az emberek nem törnek ki, önként választják, hogy ott maradnak. Ily módon szabad akaratukból választják a poklot.”

Kapcsolódó:

Magunktól választjuk a poklot, de nem biztos, hogy kitörhetünk belőle (a Zárt tárgyalás című darabról)