Samuel Beckett – 120

Samuel Beckett 120 éve született az írországi Dublinban. Az ír származású, angol, majd francia nyelven alkotó író műveit az egyikről a másik nyelvre saját maga fordította le.

1927-ben a Trinity College-ban francia-olasz szakon végzett, kiváló eredménnyel. Ezt követően párizsi egyetemi lektorként dolgozott. 1929-től jelentette meg írásait, esszéit, kritikáit, verseit, később regényeit és drámáit.

Párizsban közeli kapcsolatba került James Joyce-szal és körével. Proust-ról írt tanulmányt és költői díjat nyert. 1930-ban visszahívták a dublini Trinity College-ba tanárnak.

Filozófiai igénnyel megírt Proust tanulmányát (1931) a szakirodalom ma is kiemelkedő teljesítményként tartja számon.

Beckett  hamarosan búcsút mondott az egyetemi karriernek, vándorolt, alkalmi munkákat végzett. Beutazta Európát, majd 1938-tól véglegesen Párizsban élt, ahol ifjúkorában Joyce titkára is volt. Itt írja meg Murphy című regényét (1938).

A II. világháború idején részt vett a francia ellenállásban, majd az ír Vöröskereszttel tért vissza Párizsba, ahol ismét otthonra talált. A Godot-ra várva 1952- ben jelent meg franciául, és a következő évben a darabot be is mutatták Párizsban, Roger Blin rendezésében. Újszerűsége miatt viták kereszttüzébe került, többen azonban már akkor felismerték, hogy munkássága új korszakot jelez a XX. századi dráma történetében.

További főbb drámái: A játszma vége (1957); Az utolsó tekercs (1958); Némajáték; Ó, azok a szép napok (1961).

Beckett drámáit számos nyelvre lefordították és azóta is világszerte játsszák. 1969-ben Nobel-díjjal tüntették ki.

Samuel Beckett későn érkezett be: Godot-ra várva című színművének párizsi bemutatója (1952) hozta meg számára a világhírt. Felfogása szerint az ember feleslegességének tudatában létezik, így ha cselekszik, az ennek a helyzetnek a letagadása, ha viszont nem cselekszik, akkor szenved. A művészetről ekképpen vélekedett:

„Annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége.”

(S. Beckett: Előre vadnyugatnak. Idézi Takács Ferencaz utószóban. Európa Könyvkiadó, Bp., 1989.)

A Godot-ra várva két idősödő csavargója kopár tájon várakozik arra a Godot-ra (God=isten), aki létbiztonságot ígér nekik. De Godot csak üzen, hogy majd holnap jön el. A dráma második része némi módosítással, a közben eltelt idő érzékeltetésével az első rész variációja: most is csak üzenet érkezik. Godot az emberiség nem teljesülő vágyainak szimbóluma, a dráma pedig komédia, amely az emberi illúziókat neveti ki, közéjük sorolva az istenhitet is.

A két csavargónak azt kellene eldöntenie, hogy várjanak-e tovább. Minden csalódás és kétely ellenére várnak, ez fejezi ki maradék reményüket, de tehetetlenségüket is. A természetet egyetlen kopár fa jelképezi – mindössze ennyi a díszlet is –, s a második részre ez a fa lombot hajtott. A természetben van változás, az ember sorsa változatlanul állandó.

A Godot-ra várva a legtökéletesebb abszurd dráma. A lét értelmetlenségéből, céltalanságából csak anti-dráma keletkezhet, hiszen a műnem eredetileg a cselekvés, a célratörés műformája volt. Az ilyen dráma szereplői tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű lét, amelyből kitörni nem lehet. E drámatípus a nyelvi közlést is kételyekkel szemléli és kezeli: a dialógusok hol egymás melletti monológok, hol a süketek párbeszéde típusú népi játékokra emlékeztetnek, hol halandzsaszövegek.

Nemcsak az ember tudatos léte, hanem ennek, illetve hiányának a kifejezhetősége is kérdésessé válik, a nyelv maga is lefokozódik az emberi lét vegetatív szintjére. A cselekmény szegényes, a nyelvi világ sivár, a színterek kopárak, a szereplők száma is csekély. Másodrendű a díszlet, a jelmez, de ami megmarad, az igen jelentőségteljes. A színészi játékban nem feltétlenül a szövegmondás, hanem sokszor a mozgásformák, a gesztusok, a mimika hordozzák a legtöbbet a mű alapjelentéséből, teszik szimbolikus erejűvé a nemlét vízióit.