Elbeszélt történelem Tudományosan

A nagyölvedi Szalma Erzsébet emlékei a csehországi deportálásról

A szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetét már eddig is többen feldolgozták. A legfontosabb könyvek a jogfosztottság és kényszertelepítések éveiről: Kaplan, Karel: Csehszlovákia igazi arca. Kalligram, Pozsony 1993; Molnár Imre-Varga Kálmán (szerk.): Hazahúzott a szülőföld… (Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról (1945–1953). Püski, Budapest 1992; Šutaj, Štefan: Nútené presídlenie Maďarov do Čiech. Universum, Prešov 2005. http://www.svusav.sk/data/uploads/publikacie/nutene_presidlenie.pdf;  Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig 1945–1948. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony 2007.

Štefan Šutaj könyvében azt írja, hogy a hivatalos adatok szerint az 1945 és 1946. évi két csehországi telepítési hullám 9 610 magyar családot és 41 666 személyt, a 17 dél-szlovákiai járás 393 települését érintette. Ezeket a családokat tudatosan egész Csehországban szétszórták, tehát nemcsak a szudétanémet, hanem a belső cseh járásokba is vittek magyarokat. Az akció tervezetten zajlott, a deportáltakat előre szétosztották a cseh gazdaságok között. A megérkezés, a magyar családok közti válogatás emlékei azonban mást képet rögzítettek. Szalma Erzsi néni még nem volt hatéves volt, amikor 1946 telén szüleit kényszermunkára vitték az észak-csehországi Žateci járás Čeradice községébe. Velük együtt ő is végig élte a kiszolgáltatottság éveit: a szülőház elhagyását, a katonai erőszakkal, megalázó módon végrehajtott deportálást. A történetben a sok szenvedés mellett megjelenik a magyarokért fizetett szlovák fizetség motívuma, a megfelelő munkaerő kiválogatása mellett a cseh gazda pozitív képe is.

„….én soha többé innen el nem megyek”

A nagyölvedi Szalma Erzsébet emlékei a csehországi deportálásról

Daniš Richard interjúja

Interjúalany: Szalma Erzsébet, 1941, Nagyölved (szomszédasszony)

Nagyölved
Nagyölved

Születtem 1941. július 2-án Nagyölveden. Ennyi. És akkor, mikor történt ez a deportálás? Én akkor öt és fél éves kislány vótam. Nem mindenre emlékszek, de nagyon sokra emlékszek. Amikor láttam, hogy az én szüleimnek a konyhájába nagy ládák vótak, nem tudtam elképzelni, hogy, mi történhetett, mi vót ez. Akkor aztán mondta nekem az édesanyám, hogy kislányom, el köll menni otthonról, mert minket kideportáltak. Akkor beraktak mindent a ládába, sőt aztán vót egy olyan láda, amiben benne vótak a tyúkok, a malacok, a dunnák és minden. Aztán elvittek minket Bénybe, az állomásra, ahol beraktak minket vagonokba, aminek nem vót teteje, amik olyan nyitott vagonok vótak. Úgyhogy nekem vót egy két-másfél éves testvérem, öcsém és én benne űtünk a dunnákba a tyúkok és a malacok között, mert hát azok vótak ott a abban a nyitott vagonokba. Akkor ment a vagon, ment, nagyon sokáig ment a vagon, mikor aztán odaértünk valahova Csehországba, hideg vót, nagyon hideg vót.

Mikor odaértünk Csehországba, azt mondták az én szüleimnek, az édesanyámnak, hogy elő van egy kupé, ahová beviheti a kisgyerekeket, kapnak meleg ételt, vagyis csak teát, és oda elvitt engem az édesanyám, de előzőleg nekem a kesztyű vót a kezemen és amilyen hideg vót, én annyira fújtam azt a kezeimet, mert fáztam, mikor lehúzta az édesanyám bent ott a melegbe, abba a kupéba, nekem legyüttek a körmeim is. Úgyhogy ami lefagyott, az mind e, legyütt. Az vót egy borzalom, de hát mindent át lehet élni. Én kislány vótam, még mindig azt mondta nekem az édesanyám, hogy még ettű gyühet még rosszabb is.

Na aztán ugye az történt, hogy minket elvittek Žatecba. Az egy cseh város, állomás. Oda bé vittek, aztán nem vótak ilyen, mint Szlovákiában vannak, hogy csak beszáll a vonatba és nincsen semmi. Ott vótak ilyen násztupistyék, oda kiraktak bennünket mindenestű, tyúkostú, kacsástú, libástú, malacostú, dunnástú, mindenestű. Aztán vót egy úr, nem egy, hanem több is vót, hogy minden ilyen
násztupistyén mentek megnézni azokat, akiket oda hoztak.

No előtte az vót, hogy akit innen odavisznek Csehországba, az mind rendes munkás, azé a szlovák állam füzetett sokat, és ilyen gyerekí, mint mink vótunk a szüleimnek – rosszú beszilek, de minegy –, azoknak, azoké is füzetni köllött a szlovák államnak. Elig az hozzá, hogy mikor oda kiraktak a peronra mindenestű, jöttek mind válogatni, hogy kinek mi köllött. És akkor a szegény édesapámmal nem köllöttünk senkinek, mert az én édesanyám olyan harminckilos vót, ott vót, ott vót két kicsi delek. És akkor az édesapám – soha nem láttam az én apámot megalázkodni –, de igen letérdelt és így könyörgött a gazdának, hogy vigyen el minket, hogy mindent megcsinál, csak vigyen el. Hát aztán el is vitt. Steinnek hívták, és elvitt minket Žatecbú, aztán elmentünk hozzá, ott aztán a mamámnak istállóba köllött dógoznia, fejni, mindenfélit csinálni.

NagyölvedÉdesapámnak jó vót, az mindent meg tudott csinálni, ami a gazdának az udvarába vót. Nos aztán, mikor minket kitettek – Čeranicére, egy majoros házba kiraktak –, megmutatták, hogy hol fogunk lakni, de ott laktak a németek. Úgyhogy azokat onnan kidobták, tehát mink mentünk oda lakni, oda behurcókodtunk, de hát ugye a mamámnak köllött menni dógozni, reggé fejni. Édesapámnak meg köllött menni dógozni a gazdához.

Úgyhogy vót egy barti fiatalember, azok is kivótak deportáva Bartrú. Énász bácsinak hívták a fiatal embert – vót egy Feri, vót egy Mariska nekik, azok ott olyan fiatalok vótak –, és akkor az Énász bácsi, akit odatettek, hogy az vigyázzon ránk. Minden reggel, amikor elment az édesanyám, elment dógozni, ki a tehenek közé, ez a fiatalember együtt vigyázni ránk, úgyhogy ennyi vót az egész.

Úgyhogy utána egyszer csak azt mondta gazda édesapámnak – megvót vele rettentően elégedve –, mondta, hogy Méri bácsi, énnekem ki kő menni Amerikába, mert más világ gyün, és elviszem magát is.

Akkor azt mondta az édesapám, hogy tudja mit, én itt születtem, itt, én soha többé innen el nem megyek. Úgyhogy át is ment Amerikába, de annyit megcsinált, hogy csinált az édesanyámnak egy papírt, hogy mehetünk meglátogatni a nagyszüleimet le Szlovákiába. Akkor mink a mamámma meg az öcsémmel, a Janikával jöttünk haza, nekem vót egy kosarkám, amiben vót egy Szentcsalád-kép pelenkába becsomagóva.

A mamám meg hozta a Janikát, ami köllött a kisgyereknek, nem sok minden, azt hozta haza. Mikor ide értünk, elgyüttünk Újvárba az állomásra, onnan akkor még semmi nem vót. Erdőn kersztül hozott minket haza a mamám, az egy siralmas dolog vót, két kisgyerekkel jött erdőn keresztül éjjel, reggelre hazaért, és akkor azt mondja, hogy Bözsike, menjél el Méri mankáhó megmondani, hogy itthon vagyunk. És akkor éppen a Méri manka – az édesapámnak az édesanyja – teregette ki a kendert a kerítésen. Szaladtam le, mondom, manka, itthon van az édesanyám meg a Janika is. Hazagyüttünk. Sírva gyütt fő hozzánk, mert hát messzebb laktunk tőle. Úgy örűtek egymásnak, hogy az nem is igaz.

Nos, aztán történt az, hogy ugye mikor hazajöttünk, én 1941-be születtem, tehát 1947-be kellett nekem menni iskolába is. És akkor nálunk az vót, hogy vót magyar iskola is meg szlovák iskola is. És akkor azt mondta az édesapám: Bözsikém, minket megbélyegeztek, kidobtak, tehát te szlovák iskolába nem mész!

Hát aztán az történt, hogy engem a magyar iskolába írattak, ami lent vót a református templomnál. A többieket föl, a katolikus templomhoz, akik vótak olyan idősebbek. Minden reggel – mink kint laktunk a falu végén –, minden reggel az én édesanyám, anya, a mamám sütött krumplit, mert télen hideg vót, akkor nem vótak ilyen hidegek, mint most vannak, hogy semmi, hanem rettentő hófúvás, hidegség.

És akkor megsütötte a krumplit, betettem mind a két kis zsebembe, és azt mondta: Bözsike, menjél el iskolába. Bementem az iskolába, ottan vártak a gyerekek.

– Hoztál krumplit?

– Hoztam.

Úgyhogy ezzel mentem én le mindennap. Csakhogy nálunk az vót a szokás, nem hogy szokás, hanem (…) nem reggel mentek el a gyerekek iskolába, aztán slussz, hanem délután is. Tehát akkor nem vót hova mennem. A mamámnak vót egy különös gondolatja, hogy azt mondta:

– Tudod, kislányom, ha valaki téged befogad 12-kor – mert 12-kor végeztük az első felit az iskolának, utána egykor köllött visszamenni. Hova mentem volna oda ki a falu végire iskolábul föl?

Azt mondta a mamám, hogy ő inkább mindenkinek ad valamit, csak maradjak ottan, hogy tudjak délután bemenni iskolába. Akkor aztán hát minden gyerek, szerettek engemet – nem tudom mért, de szerettek –, úgyhogy mindig valakihő elmentem iskolából 12-kor hozzájuk, aztán egykor visszamentünk az iskolába, de a mamám azé nem vót olyan, mindenkinek adott babot, zsírt, mindent, amit tudott anni, úgyhogy nem maradt viszonzatlanul.

Úgyhogy ennyi vót, aztán amikor már harmadikos lettem volna, akkor ugye fönt is megnyílt a magyar iskola a katolikus templomnál, de vót egy kikötés, hogy vót ott egy szlovák iskola is. Úgyhogy én ekkor harmadik osztályos voltam, és fölmentem a templomhoz oda az iskolába, de az vót, hogy nem vót szabad nekünk magyarul beszélni, csak szlovákul, és hát nem sokat tanultunk mi szlovákul, és aki nem tudott így beszélni, azt vagy megverték, vagy… a, mindegy. Ez vót akkor. És aztán kijártam én az alapiskolát, akkor aztán már jó vót, tudtam énekelni, tudtam verset mondanyi, szeretek is, úgyhogy ez vót.

A teljes interjú időtartama:13´30 ´´

A komáromi Selye János Egyetem Tanárképző  Karának Történelem Tanszékével közös sorozat szerkesztője Szarka László egyetemi docens.

Hozzászólás

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: