Bűti Barnabás: A bodrogközi magyar-német Stark család megpróbáltatásai 1939–1948 között
Anyai dédapán, Stark Zoltán (1908) a szepesszombati zipszer-német Stark családból származott. 92 éves korában bekövetkezett haláláig számolni mindig német nyelven számolt. Magyar és szlovák beszédében mindig lehetett érezni a német akcentust. A családi cserépkályhagyár hagyományát folytatva, 1927-ben Bodrogszerdahelyen alapítottak új üzemet. Zemplén községben megismerkedett Koscsik Erzsébettel, dédanyámmal. 1935-ben megszületett első közös gyermekük, az én nagymamám, Stark Adrienn, akivel az alábbi interjút készítettem.
1939-ben dédapámat besorozták a Magyar Királyság VIII. kassai hadtestéhez. Dédanyám két gyermekével szülei birtokára, a ladmóci Bábahegyre húzódott vissza. Stark Zoltán a fennmaradt iratok alapján a szovjetek elleni háborúban a tűzkereszt karddal és koszorúval díszített első fokozatát érdemelte ki. Leszerelt katonaként hazafelé tartott Bodrogszerdahelyre, amikor Fóny községben, 1945. március 15-én a szovjet katonai járőrök fogságba ejtették. A malenkij robot keretében egy harkovi kényszermunka-táborba került. Hazatérése után, 1946–1948 között feleségével és három gyermekével megjárta a kárpáti németek számára létesített szlovákiai gyűjtőtáborokat.
A kérdés legfontosabb feldolgozásai közül néhány: Dobos Ferenc: Magyarok a történelem senkiföldjén. „Málenkij robot” a kelet-szlovákiai Bodrogközben és Ung-vidéken. Regio. Kisebbségi Szemle 1992. 4.; Gabzdilová-Olejníková, Soňa –Olejník, Milan: Karpatskí Nemci na Slovensku od druhej svetovej vojny do roku 1953. Bratislava 2004.; Márkus Beáta: Soha életükben nem voltak németek. A német származású civilek Szovjetunióba deportálása egy északkelet-magyarországi régióból 1944/1945, Líceum Kiadó, Eger 2020.; Stark Tamás: „…akkor aszt mondták kicsi robot – A magyar polgári lakosság elhurcolása a Szovjetunióba korabeli dokumentumok tükrében, MTA BTK TTI, Budapest 2017.
B.: Meséld el, hogyan élted meg családoddal a második világháborút?
Cs. S. A.: Apám a második világháborúban katona volt, magyar katona. Harcolt a fronton. Az első vonalban volt.
B.: Úgy tudom, már vége volt a háborúnak, hazafelé tartott, amikor a magyarországi Fony községben az oroszok fogságába került.
Cs. S. A.: 1945 tavaszán kerültek fogságba, kivitték őket Oroszországba, ottan egy nagy táborba, sokan voltak. Az orosz katona, mivel Starknak hívták (nagymamám édesapját, az én anyai dédapámat), azt mondták, hogy maga német, a neve is német. Apám tagadta: nem, én szlovák vagyok, szlovák, nem vagyok német. Máskülönben megölték volna. Úgyhogy aztán nagy nehezen elösmerték´, úgyhogy aztán már policájt – (felvigyázó) volt ott.
Nagyon sokan voltak ott abban a táborban és beválasztották policájtnak, hogy vigyázni a többiekre. Voltak csapatokra osztva és akkor vigyáztak a többiekre, ilyen felvigyázó, hogy úgy mondták, hogy policájt – így mondta apu. Onnan aztán hazakerült. Mi otthon voltunk (amikor a front Bodrogszerdahelyre ért), szaladtunk bújni. A házban nem maradtunk. Féltünk, hogy ha rádobnak a házra egy bombát, nekünk végünk. Volt a ház háta mögött nekünk egy fás rész, fák voltak, és ott volt egy nagy gödör. Oda mentünk bújni, oda szaladtunk éjszaka. Na de mikor mentünk, bizony szaladtunk, a repülő ment a fejünk felett, kilőttek egy Sztálin-gyertyát (Sztálin-gyertya: a bombázás előtt a terepet megvilágító fényszalag), olyan világos volt, hogy egy tűt meg lehetett volna lelni a földön.
B.: Mi történt veletek a háború után, amikor dédpapa visszajött?
Cs. S. A.: Aztán mikor már a háború vége fele volt, de aztán a szlovákok gyűlölték a németeket és mivel édesapám német származású volt, összeszedtek bennünket, és elvittek a táborba. Először vittek bennünket Poprádra. Be voltunk vagonozva, mint az állatok, egy vagonba, egy tehervagonba. Poprádon leszálltunk, teherautóra raktak bennünket és elvittek minket egy nagy garázsba. Az egyik részébe elölről állatok voltak, hátul autók. És ott a földre szalma le volt rakva és akkor mi voltunk egy öttagú család: édesanyám, édesapám, három gyermek. Akkor ott kimérték mennyi kell. Letették a szalmát, egy utacskát hagytak. Körülöttünk másik családok voltak. Így voltunk egy darabig nagy nehézségben. (Itt sírni kezdett.). Poprádról Korompára, Korompáról Gölnicbányára, onnan Turzovkára (Turzófalvára) – onnan aztán Novákyba – (Nyitranovákba) vittek bennünket.
B.: Milyen volt az életetek a táborban?
Cs. S. A.: A táborban volt az, Korompán, mikor voltunk a táborban, s akkor ottan nagyon kevés volt az ennivaló. Nem sokat adtak. Nagyon a szánkhoz verték. Egy szedőkanállal kapott mindenki, egy szedőkanál levest. Álltunk sorba. Apu egy olyan ötliteres fazékra, vagy négy-öt literes volt, a nadrágszíjat így keresztül: a fülétől, a két fülére, azt megfogtam így a nadrágszíjat, sorba álltam és úgy mentem az ennivalóért. Abba rakták a levest, a másikat egy másik edénybe, oszt úgy ki volt osztva mindenkinek, hogy mennyi, hányan vagyunk, mennyi jár! Ki volt mérve. Egy fél kenyeret kaptunk egy napra. Akkor a húgom meg olyan öt-hat éves lehetett. Öt éves volt, így valahogy, és akkor éhes volt. Kért enni anyukámtól: „Anyu éhes vagyok, csak egy kis kenyeret tessék adni nekem.” Azt mondja neki anyu: „ Gyermekem, nincsen. Honnan adjak? Hát szívesen adnék, ha lenne.” Oszt akkor azt mondja neki, olyan éhes volt: „Milyen anyu vagy te? Nem adol nekem enni!” Szegény anyám elfordult, úgy sírt. (Ekkor ő is elsírta magát).
B.: Mindenhol ugyanilyen rossz volt?
Cs. S. A.: Még aztán Novákyban volt a legjobb. Ottan aztán nagy hosszú barakkokba voltunk. Apum már akkor bekerült a konyhára, körfűrésszel fűrészelni a fát. Ottan már aztán tudott több kenyeret hozni, ennivalót is. Utána úgy volt, hogy megyünk ki Németországba, be is voltunk osztva a transzportba, de mivel anyu magyar volt, apu német, akkor jött egy olyan rendelet, hogy a vegyes házasokat nem lehet kivinni. Úgyhogy visszamaradtunk és aztán így kimentünk dolgozni falukra. Jöttek aztán azok a nagyobb gazdák és akkor vittek családokat ki dolgozni. Apu is jelentkezett, kimentünk, aztán ottan jobb volt már a sorsunk. Traktorral járt apu. Volt hajtásija, hát traktorral járt.
B.: Hogyan szabadultatok, miként kerültetek haza Bodrogszerdahelyre?
Cs. S. A.: A csendőrparancsnoknak rakott kályhát, mivel kályhásmester volt, ki volt tanulva kályhásmesternek és akkor a cserépkályhát neki átrakta, megcsinálta neki jól, úgyhogy azt mondta a csendőrparancsnok apunak, mert mondta apu, hogy valahogy a családom, hogy haza tudnának menni, úgyhogy elrendezte azt, hogy először hazamentünk: anyu a három gyermekkel. Hazamentünk és apu majd vagy két hónap múlva jött utánunk. Így kerültünk haza. Szlovák iskolába jártam, szlovák iskola volt csak, magyar nem volt, így jártam szlovák iskolába. Nagyon nehéz volt, mert nem szabad volt magyarul megszólalni, aki megszólalt magyarul, körmöst kaptunk. Össze kellett tenni, így ni, a körmünket, az öt ujjunkat és vesszővel körmöst kaptunk (Összerakta az ujjait, és úgy magyarázta). Úgy tanultunk meg szlovákul beszélni. Mai napig tudok is. (Itt elnevette magát).
Az interjút Büti Barnabás (SJE TKK) készítette Dobrán, 2020. november 26-án. Az interjúalany Csoma (született Stark) Adriena (1935). Az interjú ideje 6 perc 42 másodperc
A komáromi 
