Edmond Halley 365 éve, 1656. november 8-án született Haggerstonban, London közelében.
A róla elnevezett üstökösről, a legismertebb és legfényesebb ilyen égi jelenségről a korabeli kínai, japán, német és iszlám csillagászok is készítettek feljegyzéseket. Az üstökösről már i.e. 240 körül megemlékeztek kínai, babilóniai, később a középkori európai krónikákban is, bár ekkor még nem jöttek rá, hogy ugyanaz az üstökös tér vissza időszakonként. Erre a felfedezésre 1705-ig kellett várni, amikor Edmond Halley kiszámította a Kuiper-övből származó rövid periódusú üstökösök legismertebb és legfényesebb példányának pályáját. A nevét a brit csillagásztól öröklő égi jelenség keringési periódusa 76 év.
A Halley-üstökös utoljára 1986-ban járt a Naprendszerünkben, így az előrejelzések szerint legközelebb 2061. július 26-án fog visszatérni.
Edmond Halley tanulmányait a londoni St. Paul’s School-ban kezdte, az oxfordi Queen’s College-ban folytatta, s tizenkilenc évesen már könyvet publikált Kepler törvényeiről. A greenwichi csillagvizsgálóban ismerte meg John Flamsteedet, ő biztatta: tanuljon csillagászatot.
Flamsteed katalógust készített az északi éggömb csillagairól, s biztatására Halley elvállalta a déli félgömb hasonló vizsgálatát.
Tanulmányait félbehagyta, II. Károly ajánlólevelével a Kelet-Indiai Társasághoz fordult, s 1676 novemberben a társaság hajóján Szent Ilona szigetére utazott. Itt 341 csillag koordinátáit jegyezte fel, s felfedezte az Alfa Centauri gömbhalmazt. Emellett megfigyelte a Merkúr Nap előtti átvonulását és leszögezte, hogy a Merkúr nem alkalmas a Nap-Föld távolság meghatározására. Megállapította azt is, mely csillagok halványultak el jelentősen az ókori megfigyelések óta.
1678-ban kiadott csillagkatalógusa, amely elsőként közölte a déli égbolt csillagainak távcsővel meghatározott helyzetét, nagy hírnevet hozott szerzőjének, Halley még abban az évben a Royal Society tagja lett és az oxfordi egyetemtől tudományos fokozatot is kapott.
1684-ben kereste fel először Cambridge-ben Newtont, akivel gyorsan összebarátkozott, s így szerepe lett a tömegvonzás elméletének megalkotásában. Halley ugyanis Robert Hooke fizikussal és Christopher Wren építésszel együtt kereste a bolygók mozgásának mechanikai magyarázatát, ki is számították, hogy a bolygókat a pályán tartó erő a Naptól mért távolságuk négyzetével arányos. Ebből azonban nem sikerült olyan pályát megalkotniok, amely a tényleges mozgással összhangban lett volna. Halley ekkor felkereste Newtont, aki közölte vele, hogy ő meghatározta a pályák alakját – az ellipszis vonalat – csak elvesztette számításait. Halley biztatására Newton kiegészítette vizsgálatait, így született meg a kor legfontosabb tudományos műve, a Principia.
Principia
Halley gondozta a szöveget, elrendezte Newton és Hooke elsőbbségi vitáját, a könyvet szerkesztette, bevezetőt írt hozzá és saját költségén, apai örökségéből kinyomatta. Halley képes volt nagy mennyiségű adatot áttekinthető formába sűríteni. Példa erre 1686-os világtérképe, amely a tengeri szelek járását ábrázolta: ez volt az első meteorológiai térkép.
1693-ban közzétett egy táblázatott Breslau (ma Wroclaw) városáról, amelyben összefüggést keresett a lakosság halálozási adatai és életkora között, s ezzel megalapozta a biztosítási matematikát.
1698–1700 között tengeri expedíciót vezetett a déli Atlanti-óceánra, a mágneses elhajlás (deklináció) ingadozásainak vizsgálatára, út közben meghatározták a felkeresett kikötők földrajzi hosszúságát és szélességét is. 1701-ben jelentette meg az első térképeket, amelyek az Atlanti- és Csendes-óceán azonos deklinációjú pontjait görbékkel, izogonokkal kötötték össze. E lapok, melyekhez saját mérésein kívül felhasznált minden elérhető adatot, igen hasznossá váltak a tengeri tájékozódásban, Halley halála után is sokáig használatosak voltak. Az izogonok alakjából arra következtetett, hogy a mágneses variációt a Föld belső magjának a kéreghez képest változó helyzete okozza, ennek 440 éves periódusát ma Halley-időszaknak nevezik.
Oxford
Halley 1704-től a geometria professzora lett Oxfordban, s az üstökösök tanulmányozásának szentelte magát. Newton gravitáció-elmélete ugyanis tökéletesen illett a bolygókra és a Holdra is, azonban az üstökösök mintha nem engedelmeskedtek volna neki, látszatra akkor jöttek-mentek, amikor nekik tetszett. Halley 1705-ben megjelent Az üstökösök csillagászatának összegzése című művében 24, 1337 és 1698 között megfigyelt üstökös pályáját írta le. Megállapította: az 1456-ban, 1531-ben, 1607-ben és 1682-ben észlelt üstökösök pályája annyira hasonló, hogy csak ugyanazon égitest egymást követő visszatérései lehetnek, amely 76 évenként jelentkezik. Megjósolta, hogy legközelebb 1758-ban fog újból felbukkanni, s a ma Halley-üstökösnek nevezett égi vándor valóban megjelent – igaz Halley már nem élte meg diadalát.
1716-ban módszert dolgozott ki a Vénusz megfigyelésére, a bolygó 1761-re és 1769-re várt Nap előtti átvonulásaira készülve. Az észlelt adatok alapján lehetett kiszámítani a Nap és a Föld távolságát. 1718-ban a Sirius, a Procyron és az Arcturus megfigyelése nyomán felismerte, hogy a csillagoknak is van saját mozgásuk, 1720–21-ben jelentette meg e tárgyról írt könyvét.
1687 és 1720 közt hét műve jelent meg az aritmetika, az egyenletek megoldása, a geometria, a trigonometria és a sorelmélet témaköréből. Angolra fordította Apollóniosz Kónika és Menelaosz Szfairika című művét.
1713-ban a Royal Society titkára, 1720-ban Flamsteed halála után annak utóda lett Greenwichben a királyi csillagász tisztségében. További jelentős megfigyeléseket végzett, többek között megállapította a Hold delelési időpontjait egy adott délkörön.
Fizikusként képleteket adott a barometrikus magasságmérésre és matematikailag igazolta azokat. Foglalkozott az optikai lencsék gyújtótávolságának kiszámításával, a lencsék alaptörvényét az ő munkásságára alapozva dolgozták ki. Vizsgálta a hangsebességet és hőmérőt is készített.
