Könyvajánló

Ész, hova mész? Miért dőlünk be az áltudományoknak?

Ész, hova mész? Miért dőlünk be az áltudományoknak?

Ész, hova mész? Miért dőlünk be az áltudományoknak? • Szerbhorváth György cikke az Átlátszón.

Az utóbbi úgy bő fél évtizedben a honlapokon böngészők számtalan elemző cikkbe futottak bele, miért terjednek az álhírek (fake news), miért népszerűbbek az összeesküvéselméletek (mindezek főleg Trump ámokfutásához kötődtek, majd a Covid-19-hez), végül pedig miért vált egyre inkább tudományellenessé a nyilvánosság, a közösségi média népétől a kocsmai asztaltársaságokon át a politikusokig. A Sarlatánok korának tanulmányai – 17 szerző tollából – ennek szakszerű és átfogó összegzése, aki tehát kezébe veszi a nem is oly vaskos, közérthetően megírt kötetet, az kb. képben lesz. Mivel nem túlírt és nem tudományos tolvajnyelven, ám a tudomány szabályai szerint beszélnek az alkotók, a strandra is elmegy.

A könyv címe kissé szenzációhajhász, pontosabban nem túl találó: sarlatánok azóta vannak, miután az ember megtanult kommunikálni és bajban érezte magát. A kuruzslók a személyes vagy épp társadalmi válságokra adtak egyszerű, könnyen érthető válaszokat, az igény azóta is nagy. Különösen, ha a válság kezd a fejünkre nőni.

Miért dőlünk be az áltudományoknak?
Miért dőlünk be az áltudományoknak?

Hülyék mindig akadtak, a laposföldhívők ismét reneszánszukat élik (lásd Falyuna Nóra tanulmányát), legfeljebb annyit változott a helyzet, hogy a bigott hívők helyét már a 19. században átvették azok, akik úgymond az empíriára esküsznek, illetve amit ők tudománynak hisznek, az újmédia pedig a prezentálás új módszereit adja a kezükbe. De hát semmi új a nap alatt (ami ugye nem is ott van, ahol). Szintén Falyuna mutatja be a lugosító diéta kapcsán azt, hogyan épülnek egymásra az áltudományos, a tudományellenes és az összeesküvés-elméletek, az egyik érvelési stratégiája a másik alapjává válik, „egymás következtetéseivé válnak”.

Bedőlünk az áltudományoknak?

Tudományellenesség ide vagy oda, az emberek egy része azért még hisz mindabban, amit úgy tálalnak elé, hogy az tudományosnak tűnjék, persze a sarlatánok ezt egyre kifinomultabban teszik. Ha leleplezik őket, sőt börtönbe kerülnek, az se zavaró tényező – szabadon újra nyomják ugyanazt a hülyeséget, mert meggyőzők tudnak lenni.

De miért is hiszünk el bármit? Itt vannak a horoszkópok (lásd Simon Evelin és Krekó Péter írását). A magyaroknak is 30 százaléka hiszi (a lüke amcsikat is előzve), hogy a horoszkóp meghatározza a személyiségünket és a sorsunkat, és ez még egy alulmért szám is lehet, mert sokan tudják, hogy butaság ebben hinni, mégis elhiszik, ám azért bevallani már nem vallják be. Hiába a számtalan leleplező kísérlet, teszt, ha az önértékelésünknek jót tesz az, hogy „ezen a héten megtalálod az igazit”, meg rendbe jönnek a pénzügyeid, hát hajrá.

A védteleneket pedig különösen könnyű átverni (ez különösen a koronavírusjárvány alatt volt megfigyelhető). Persze, mit lehet tenni, ha a pedagógusok java sem tudja megkülönböztetni az asztrológiát az asztronómiától? (Személyes élményem, hogy majd’ két évtizede a falusi újság viccrovatába horoszkópot írtam. A következő szám megjelenése után többen reklamálták, hol az újabb? De hát ez humoreszk volt, mondtam. Tudjuk, hogy viccnek szántad, így páran, de teljesen bejött…)

Az áltudományosság művelői kommunikációjának egyik titka az agresszivitás. Egy „normál” tudós, a kocka inkább a munkájával törődik, a médiával nem is nagyon tud mit kezdeni (lásd az Agymenők Sheldonját). A tudósok tekintélye ettől függetlenül (vagy épp ezért?) mégis nagy, de mi történik, ha válság tör ki? (Az oly divatos szövegelemző szoftverekkel ma könnyen mutathatnánk ki, hogy a válság szó talán az első lenne, majd jönne a háború, a járvány stb., bár ma mifelénk a KATA is dobogóesélyes, sőt.)

Aczél Petra éppen azt összegzi, hogy a kialakuló válságmindsetnek (válság-gondolkodásmódnak) mik az összetevői: a bizonytalanság az ismeretlen jelen-jövő miatt; a bizalmatlanság bárki-mindenki irányában; a szorongás a nyilvánvaló veszély miatt; továbbá az elszigeteltség – ez elsősorban a járvány időszakára vonatkozik, amikor a technikától függünk, a személyes kapcsolatok korlátozottak. A válságtudat meg, miközben visszahúzódunk a négy fal közé meg a gép elé, épp a szokványostól eltérő, ráadásul könnyen érthető magyarázatok iránt tesz bennünket nyitottá. Az áltudományos baromságok meg épp ilyenek.

Aki mégsem oly bugyuta, hogy az összeesküvés-elméletekre ugorjon rá – mondjuk, hogy az USA titkosszolgálata fejlesztette ki Vuhanban biológiai fegyverként a Covidot –, az oltásellenesség érvei közt (szelektíven) szemezgetve könnyen megtalálhatja a saját érvét, úgy, hogy saját világképét is tovább erősítse (ti. hogy például ő nem is tudományellenes, sőt!) Ennek kapcsán is ír Hegedűs Andrea és Krekó Péter a motivált tudománytagadásról, vagyis amikor magunkról úgy hisszük, hogy racionálisan gondolkodunk, ám valójában a vágyaink és érzelmeink irányítanak bennünket (ez lenne a motivált gondolkodás), azaz végül azt hisszük el és annak hiszünk, amit és akinek hinni akarunk.

No de ha a tudósoknak, a tudománynak és az egyetemeknek – a felvilágosodás óta különösen – akkora a reputációja, azaz az elismertsége, mégis, hogyan jutottunk el ide, még ha a populáció egy része mindig is hitt az ufóktól kezdve az öt perc alatt angolul-on át a jóslatokig? (A klímaváltozás-tagadókról most ne is szóljunk.) A kötet egyik, ha nem a legérdekesebb írását Fábri Györgytől olvashatjuk Tisztel, tűr, támogat: a magyarok tudományhoz való viszonyáról címmel. Egyfelől, mert kevésbé általános és empirikus vizsgálatokra épül, másfelől mégiscsak rólunk szól. (Hasonló jellegű tanulmányt többet is szívesen olvastunk volna.)

A magyarok tudományképe – ahogyan másutt is, legalábbis az utóbbi két évszázadban, ha (csak) eddig érdemes visszamenni – mindig is pozitív volt. Lásd az MTA létrehozását, vagy akár a Trianon utáni, két világháború közti korszakot, amikor a tudományos kiemelkedés tűnt a magyar szellemi szupremáció bizonyítása egyedüli lehetőségének a Kárpát-lavórban, majd kialakult a „Nobel-díjas nagyhatalom” önképe is. Az ezredfordulón a tudomány társadalmi percepciója Magyarországon még hasonló volt, vagyis a lakosság körében a tudománynak magas volt a presztízse.

A felmérések szerint az intézmények között még 2013-ban is az egyetemek, majd az MTA bírtak a legnagyobb tekintéllyel, a politikai pártok meg a lista végén kullogtak.

A foglalkozások közt is az orvosok, tudósok, mérnökök és egyetemi profok brendelkeztek a legnagyobb elismertséggel, persze, azért demográfiai és szociokulturális különbségek adódtak. A tudománykommunikáció tömegmédiacentrikusságának (huhh…) időszaka jött aztán el, s gondoljunk csak a tudománynépszerűsítő csatornák nézettségére, vagy akár arra, hogy a kétezres években a Mindentudás egyetemét még hányan sasolták az MTV-n. Stabil törzsközönsége lett a tudományos(kodó) blogoknak is.

Ám aztán főleg a közösségi médiát egyre inkább eluralták a laikusok, miközben a bombasztikus, sokak fantáziáját megmozgató tudományos témák (genetika, robotizáció, mesterséges intelligencia stb.) kapcsán végül a nagyközösség csalódottá vált (miért nem tudják felfedezni a rák ellenszerét, ha a koronavírus elleni oltást egy év alatt felfedezték és megcsinálták – s mondják ezt többek közt azok, akik az oltásban nem is hisznek, teszem mindezt hozzá én). A frusztráció nyomán aztán felerősödhetett mindenféle hang, a politikum pedig elővette azt a kérdést is, hogy a magyar egyetemek miért nem teljesítenek olyan jól (de ez a téma Németországban és Franciaországban is megjelent).

Fábri György ugyan arról már nem szól, hogy konkrétan a Fidesz-kormányzat elüldözte a CEU-t, az MTA-tól elvette a kutatóhálózatot, az egyetemeket magánalapítványokba szervezte, mondhatni, többfrontos támadást intézett a tudományos intézmények és az egyetemek ellen – és a Fidesz-hívők mentek utánuk. Ugyanakkor Fábri megállapítja: „…a tudományos igazságok eredendő antidemokratikussága és a többségi elv ütközéséből az utóbbi nyertesen kerülhet ki. Ez óhatatlanul gyengíti az akadémiai elitek pozícióját, és utat nyit a politikai felülvizsgálatok előtt.”

Ennek nyomán szól arról, hogy a „sérelmi tudományok” (grievance studies) az átpolitizálódás nyomán akadémiai létjogosultságot szereztek, azaz a társadalmi akcionizmus és a tudományos jelleg kanonizálása kéz a kézben kezdett el együtt járni, gondoljunk a gender, az afro-american stb. studies több irányzatára, amelyek a politikai érvelést hozták be. Vagyis úgy a kutatási eredmények, mint maguknak az irányzatoknak a megítélése is átpolitizálódott.

Fábri itt amerikai példákra hivatkozik, de én azért szívesen olvastam volna Kásler professzor „sérelmi magyarságtudományáról is”, az utóbbi években megjelent magyarországi újtudományokról, amelyek főleg a történelem újraértelmezésében jeleskednek, és ezerszer közelebb állnak az áltudományokhoz, mint a tudományhoz.

A tudománnyal szembeni kételkedés – amely nem újkeletű ugyan – tehát a médiakörnyezet rapid átalakulásával az áltudományosság szintén nem új, ám újabb felemelkedéséhez vezet. A Sarlatánok kora mondható egy újabb és remek összefoglaló kötetnek, sajnos társadalmi hatásában kételkedünk, bár nem a szerkesztőkön és szerzőkön múlik ez.

Szerbhorváth György

Címlapfotó: Athenaeum Kiadó

 

%d bloggers like this: