1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés tagállamai: a Szovjetunió, az NDK, Lengyelország, Magyarország és Bulgária csapatai lerohanták Csehszlovákiát, hogy véget vessenek annak a demokratizálódási folyamatnak, amely a prágai tavasszal vette kezdetét. A szovjet megszállók egészen a rendszerváltásig az országban maradtak, s ezáltal bizonyos mértékig a korszak mindennapi életének is részévé váltak.
Csehszlovákia a Klement Gottwald vezette kommunista párt 1948-as puccsa után csatlakozott végérvényesen a Sztálin alatt formálódó keleti táborhoz, és egészen a hatvanas évekig a szovjet diktátor példájára kiépített keményvonalas rendszer jellemezte. Az enyhülés korszaka csak Antonín Novotný pártfőtitkár révén, 1964-ben jött el, de a vezető később így is belebukott azokba a támadásokba, melyek a szlovák párttagok és az oktatási szféra irányából érték. A kongresszus 1968 januárjában – titkos szavazással – Alexander Dubčeket választotta meg Novotný helyére, aki „új módszerrel”, a közvélemény követelései nyomán kívánta megreformálni a szocialista államot. Ez a szándék vezetett aztán a „prágai tavasz” programjához, mely egy demokratikusabb, szabadabb Csehszlovákiát ígért.
A Dubček által „emberarcú szocializmusnak” titulált rendszer lazított az egypártrendszer szigorán, szabad választásokat ígért, és a kommunista párton kívüli erőket is megpróbálta bevonni a közéletbe. 1968 során eltűnt a cenzúra szellemi nyomása, miközben a gazdaságban nyugati mintájú reformokat vezettek be, és bátortalan kísérletet tettek a piacgazdaság elveinek alkalmazására. Bár a népszerűtlen Novotný után Dubček reformjai komoly támogatást hoztak a kommunista pártnak, Brezsnyev szovjet pártfőtitkár, és a szomszédos Lengyelország és az NDK vezetői mégis attól tartottak, hogy a „prágai tavasz” az 1956-os magyarországi eseményekhez hasonló következménnyel jár majd. A csehszlovákiai fejlemények azért is aggasztóak voltak, mert 1968 nyarára a tömegek szemmel látható módon gyorsítani akarták a demokratikus átalakulást, miközben egyre hangosabbak lettek a szovjetellenes hangok.
Miután Dubček népszerűsége tetőpontján volt, ellenállt Brezsnyev és a Varsói Szerződés országai által küldött felszólításoknak – sőt, meg sem jelent a szervezet értekezletén –, a szovjet vezető ezért attól tartott, hogy Csehszlovákia kilép a katonai szövetségből. Jóllehet, Prágának nem állt szándékában a szakítás, hosszas egyeztetések után a Szovjetunió, Bulgária, Lengyelország, az NDK és – Kádár János jóváhagyásával – Magyarország csapatai augusztus 20-án éjjel több oldalról átlépték a csehszlovák határt. Az invázió 200 000 emberrel indult meg, de 21-én és a későbbi napokban becslések szerint további 300 000 katona érkezett a „rebellis” államba, hogy véget vessen Dubček kormányzásának. Miután a csehszlovák haderő nem tanúsított ellenállást, a Vörös Hadsereg és segédcsapatai az invázió második napjára az egész országot irányításuk alá vonták. A bevonulóknak egyedül a civilekkel gyűlt meg a bajuk, akik igyekeztek megzavarni a megszállókat, szabotálták a hadmozdulatokat, Prágában pedig vonakodtak átadni a középületeket; becslések szerint a prágai tavasz leverése körülbelül 100 áldozatot követelt, a meggyilkoltak mindegyike ellenálló polgári személy volt.
Az Ivan Pavlovsky tábornok vezette megszálló erők még augusztus 21-én a Szovjetunióba hurcolták Dubčeket, majd néhány nap múlva visszavitték, és utasították az általa épített rendszer békés lebontására. A Varsói Szerződés katonái egy hónapig, 1968. szeptember 20-ig állomásoztak Csehszlovákiában. Az „emberarcú szocializmus” rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A siker 1969 áprilisában, Dubček lemondatása után lett teljes, amikor Gustáv Husák lett a pártfőtitkár, és a „normalizáció” jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
A nyugati világ az 1968-as bevonulást követően hasonlóan viselkedett, mint a magyar szabadságharc vérbe fojtása vagy a Krím annektálása idején: a NATO nem vállalta a katonai kockázatot, de az ENSZ Biztonsági Tanácsa napirendre tűzte az ügyet, miközben tüntetések kezdődtek Helsinkiben, Lisszabonban, és számos nagyvárosban. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió viszonya sokat romlott a prágai tavasz leverése után, a szuperhatalmak idővel napirendre tértek az ügy felett; Csehszlovákiának ezután egészen 1989-ig kellett várnia, míg a bársonyos forradalom során lerázhatta magáról a kommunista diktatúra nyűgjét.
A Totalitárius Rendszerek Tanulmányozásának Intézete legújabb kutatási eredményei alapján Csehszlovákia megszállásának a Varsói Szerződés tagállamainak – köztük Magyarországnak – hadseregei által 1968-ban 108 áldozata volt. A pontosított adatokat a Cseh Nemzeti Emlékezet Intézete közölte. A legfiatalabb áldozat egy kétéves szlovákiai kisfiú volt, akit egy üzemanyagszállító ütött el, míg a legidősebb egy 82 éves cseh nyugdíjas asszony.
Az áldozatok új számát a korabeli dokumentumok – rendőrségi, ügyészségi, egészségügyi és a katonai – részletes áttanulmányozása alapján állapítottuk meg. A korábbi adat abból az összefoglaló jelentésből származott, amelyet 1968 decemberében egy különbizottság terjesztett Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetése elé – fejtette ki egy korábbi beszélgetés alkalmával Milan Bárta, az intézet történésze.
Elmondta: a korabeli jelentést alapvetően a rendőrség és a katonai ügyészség dolgozta ki. Tisztességes munkát végeztek, de nyilvánvaló, hogy nem lehetett mindenhez hozzáférésük, s nem mindenről voltak információik. Ez az összefoglaló jelentés az 1968. augusztus 21. és december 17. között elhunyt áldozatokat tartalmazza.
„Az áldozatok számának növekedése azzal magyarázható, hogy a jelentésben több olyan incidens is le van írva, amelynek cseh szereplői még csak „súlyos sérülést szenvedett személyként” vannak említve, de sérüléseikbe december 17. után belehaltak. Logikus, hogy ezeket a személyeket is a megszállás áldozatainak kell tekintenünk” – magyarázta a történész.
A legvéresebb a megszállás első napja volt, s a legtöbb áldozatot a Csehszlovák Rádió prágai központjának elfoglalásakor kirobbant összetűzések követelték, ahol a szovjet katonák több civil polgárt agyonlőttek, míg másokat a tankok lánctalpai tapostak szét. 
Prágán kívül Liberecben, Brünnben, Pozsonyban és Kassán volt nagyobb számú áldozat.
Az esemény szlovákiai magyar emlékezetéről a somorjai Fórum Intézet könyvet jelentetett meg.
